Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-208

So , A Nemzetgyűlés 208. ülése 1921. évi pmius hó 14-én, kedden. eljutni akarunk, a realitások területére, azért ezt a javaslatot örömmel üdvözlöm és elfogadom. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Gerencsér István jegyző : Barla-Szabó József. Barla-Szabó József : T. Nemzetgyűlés ! Különös örömet érzek e törvényjavaslat tárgyalásánál, mert hiszen a dolgozó ember részére mindig öröm és megelégedés az, ha munkájának sikerét, eredményét megvalósulni látja. Ebben a Nemzetgyűlésben én voltam az első, aki a múlt évi felhatalmazási törvény tárgyalásakor határozati javaslatot nyújtottam be, amelynek egyik pontja következőképen hangzott (olvassa) : »Utasitsa a Nemzetgyűlés a kormányt arra nézve, hogy a békeszerződés megkötése után a kormány köteles a kolozsvári és pozsonyi egyetemek vidékre helyezése ügyében az előkészítő munkálatokat sürgősen elvégezni és az elhelyezésről a Nemzetgyűlés elé törvényjavaslatot terjeszteni.« Annak idején ezt a határozati javaslatomat a Nemzetgyűlés báró Korányi pénzügy minister ur felszólalása után egyhangúlag elvetette. Eszem ágában sincs, hogy ebből a Nemzetgyűlésre bármiféle konzekvenciát akarjak levonni, sőt ellenkezőleg meg akarom világitani azt a helyzetet, amiben annak idején ez a kérdés volt és hogy minő nehézségekkel küzdött meg. Tagadhatatlan, hogy ennek a kérdésnek akkori elővételénél, tárgyalásánál a nehézségeket elsősorban a volt pénzügyminister ur okozta, aki 1920 január 14-én az akkori kultusz minister úrhoz intézett 262. számú leiratában egyenesen azt a kérdést vetette fel, hogy Magyarországon egyáltalában szükség van-e négy egyetemre és nem lehetne-e a menekült kolozsvári és pozsonyi egyetemek kérdését valami más módon megoldani, másféleképen elintézni. A kolozsvári és pozsonyi egyetemek elhelyeződésénél és az elhelyezés kérdésének megoldásánál más oldalról is támasztottak nehézségeket és ezek a nehézségek annak idején segítségére jöttek a pénzügyminister urnák. Még a budapesti egyetem orvosi kara részéről is akadályállitás történt, midőn felterjesztésében ugy véleményezte e kérdést, hogy a kolozsvári és pozsonyi egyetemeknek legalább is ideiglenesen Budapesten való elhelyezése semmi esetre sem kívánatos, mert hiszen a két egyetemnek rivalitása itt csak súrlódásokra fog vezetni, másrészről pedig a két menekült egyetem Budapesten sinylődő állapotba fog jutni. Annál nagyobb örömmel látom most, t. Nemzetgyűlés, hogy a kérdésnek megoldása törvényjavaslat formájában előttünk van. Örömömet fejezem ki efölött és teljes tisztelettel hajlom meg ugy a pénzügyminister ur, mint a kultuszminister személye előtt, aki ezt a kérdést mindenféleképen ugy iparkodott megoldani, hogy ez a megoldás a magyarság jövendő nagy feladatainak, céljainak, kulturális erőkifejtésének minél inkább, minél intenzivebben és tökéletesebben megfelelhessen. Mert csakugyan elszomorító reánk nézve az, hogy ezek a mi vidéki egyetemeink tőlünk elraboltattak, s ezen elrablási ünnepélyen, a nemzeti kisebbségeknek biztosított jogok temetésén, még külföldi, nyugati államok is résztvettek. Hiszen nagyon jól tudjuk azokból a híradásokból, amelyeket annak idején a román lapokból vettünk át és tudtunk meg, hogy a kolozsvári egyetem elrablási ünnepélyén megjelentek a nyugati államok képviseletei, megjelent az ismét franciává lett strassburgi egyetemnek és a halottaiból feltámadt Lengyelország egyetemeinek képviselete. Ilyen körülmények között csakugyan nincs más lehetőségünk ezzel a nehéz helyzettel szemben, mint az, hogy mi ezeket az egyetemeket menekült állapotukban iparkodjunk ismét munkába állítani. Ez a munka egyúttal harc, a mi kulturális fölényünknek nemes harca lesz. Most a helyzet az, hogy a kultuszminister ur eddigi feladatai mellé még egy más nagy és szép feladatot kapott, azt t. i., hogy szerintem ennek az országnak az integritását elsősorban neki kell visszaszereznie. Ez a nemzet a mai nehéz helyzetében véráldozatokra még nem vagy alig képes, ugy hogy mi itt a küzdelmet egyedül csak kulturális fegyverekkel vívhatjuk meg. Nekünk tehát az elszakított országrészek ifjúságát kulturális főiénnyel és kulturális eszközeinkkel kell magunkhoz kötnünk. Már pedig azt be kell ismernünk, hogy ennek a nagy feladatnak megoldására mai állapotunkban, egyetlen teljes egyetemünk és ennek a túltengő állapota mellett tulaj donképen képtelenek vagyunk. Köztudomású ugyanis, hogy a budapesti egyetemen, úgyszólván annak minden karán, már évtizedek óta a teljes túltengés állapota volt. A jogi karon egy-egy évfolyamra az ifjúság ezerszámra iratkozott be, ugy hogy a jogi kar kénytelen volt elnézni azt, hogy ez a nagyszámú hallgatóság az egyetem falaitól minél távolabb maradjon, mert őket befogadni és kielégíteni képtelen volt. A legnagyobb szomorúság azonban az, hogy ez a túltengő és egészségtelen állapot átterjedt olyan karokra is, ahol pedig az oktatás alapja a szemlélet, a gyakorlat, ahol anélkül, hogy az illető hallgatóság a gyakorlati kiképzésben aktive, cselekvőleg részt ne vegyen, tulajdonképen tökéletes kiképzésről szó sem lehet. (Az^ elnöki széket BottUk József foglalja el.) Már a háború előtt, az 1912—14, években a budapesti egyetem orvosi karán a hallgatók száma évfolyamonként 1000—1500-ra emelkedett fel akkor, amikor a tantermek csak 180—200 hallgató befogadására voltak elégségesek. Ennek eredménye volt, hogy rögtön a kommunizmus bukása után a budapesti egyetem orvosi kara 1919 szeptemberében, majd később novemberében az akkori kultuszminister úrhoz felterjesztést intézett, amelyben kérte az oktatásügyi numerus clausus behozatalát, vagyis annak megállapitá-