Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-208

A Nemzetgyűlés 208. ülése 1921. évi június hő 14-én, kedden. 27 testvéreink is. De örökké az a gondolat bántja őket, hogy vájjon, ha majd visszajönnek, egyenlő elbánás alá fognak-e esni velünk, tiszta magyarajkuakkal. Hát ilyen körülmények között, amikor mi az integritásért küzdünk — mert hiszen ez lehet csak az egyetlen princípiumunk, melynek minden cselekedetünket alá kell rendelnünk, hogy integritásunkat ne csak erkölcsileg, kultúrában; hanem területileg is visszaszerezzük — azt hiszem, hogy több liberalitásnak lett volna helye és az a felemelkedettség lett volna helyes és a magyar nemzet egyetemes érdekeihez méltó, hogy ezen egyetemekre rögtön kimondják, hogy azok teljes integritással, teljes tanulási és tanitási szabadsággal bocsáttassanak el nemzetmentő munkájukra. ( Ugy van ! TJgy van ! a szélsőbaloldalon.) Be ha ez az államnak, a törvényhozásnak a dolga, a nemzetnek a kötelessége, akkor ezt a kötelességet nemcsak ilyen irányban kellene teljesítenünk, hanem az egyetemi ifjúság iránt is. Integritás kérdése az is, hogy az egyetemek látogatása minden ifjú számára gyakorlatilag is lehetővé váljék. Az egyetemi ifjúság, amely sinyli a viszonyokat, azok is, akik az egyetem kebelébe tartoznak, azok is, kik annak kebelébe felvétetni szándékoznak magukat, kissé aggódva gondolnak arra, hogy megtalálhatják-e exisztenciájukat, az elhelyezkedés lehetőségét odalent, a két szép magyar városban : Szegeden és Pécsett is. Mi az egyetemeket nemcsak elméletben akarjuk felállitani, hanem azt akarjuk, hogy ezek erős, hatalmas, gyakorlati intézmények is lehessenek ; azokká pedig nem lehetnek máskép, csak ugy, ha biztosítjuk számukra az ifjúságnak azt a tömegét, mely mellett eredményt tudunk elérni. A magyar egyetemi ifjúság sorsa mindig mostoha volt. A magyar egyetemi ifjúság nagy része a régi időben is 30—40 krajcárból élt meg naponta. Megettük kis ebédünket s este zsebünkben öt krajcár ára töpörtyüvel osontunk el a paloták tövében, várva a másnapot, midőn kizökkenve a realitásból, a nyomorúságból, sóvár lélekkel ismét beülhettünk a padokba és leshettük a tudás titkait. Nyomor volt az a diákélet, de mégis szép volt, mert legalább azt a reményt éltette bennünk, hogy, ha küzdve, sanyarogva, éhezve is, de egyszer mégis elérjük célunkat. A mai magyar ifjúságnak e tekintetben nem olyan jó a helyzete, mert ha ma az állam talán jobban segít is az ifjúságon, ha a társadalom is felkarolja talán valamennyire az ifjúság ügyét, ez az ifjúság mégis nagy reménytelenségnek néz elébe, mint egy óriási kérdőjel mered eléje, hogy mi lesz vele, mi lesz a sorsa, hol fog elhelyezkedést találni. Nemcsak az élet mindennapi nehézsége gyötri, sújtja, hanem ennek az ifjúságnak az idegeit a tanulással járó fáradságon kivül egy hatalmas, nagy életgond is emészti és ez is befolyásolja abban a tekintetben, hogy eredménnyel tanuljon és végezze mindennapi diákmunkáját. Ennek az ifjúságnak az idegeit a háború is tönkre tette s ezért mindenképen istápolni, pártfogolni kellene. De nem elég a pártfogolásnak az a módja, hogy beöltöztetik őket katonáknak, hogy őrszolgálatot teljesíttetnek velők, karhatalomként alkalmazzák őket. Ez a karhatalmi szolgálatuk nem is lényeges, mert hiszen az a kormány, amely a mai rendőri és katonai létszámmal nem tudja ellátni a biztonsági szolgálatot, ugy sem méltó arra, hogy a helyén maradjon. Nem tartom ezért helyesnek, hogy ezeknek az ifjaknak, akiknek az lenne az első dolguk, hogy a teljes illúzióban, az idealizmus levegőjében megmaradva egyedül csak a tanulásnak szenteljék életüket, minden nap fegyverzörgés disszonanciája üsse meg a fülét. Az ilyen ifjúság természetesen nem élhet teljes odaadással, minden tekintetben a tudománynak. T. Nemzetgyűlés ! Ha már az állam a mai viszonyok között — igen helyesen — szükségét látta annak, hogy a magyar egyetemi ifjúságot segélyezze, akkor az állam adja ezt meg neki, mint nemzeti segítséget, és ne kívánjon tőle semmiféle szolgálatot, különösen ne olyan szolgálatokat, amelyek nem férnek össze az egyetemi élettel s amely szolgálatot eddig is csak azért lehetett rájuk bízni, mert az ő nagy intelligenciájuk, igaz hazaszeretetük visszatartotta őket attól, hogy fegyvereikkel akármiképen visszaéljenek. Nem ebből a szempontból nehezményezem tehát fegyveres szolgálatukat, mert a magyar ifjúságtól, amelynek szép hagyományai vannak, amely a régi országgyűlési ifjúságnak méltó utódja lehet, nem félek, ha fegyver is van a kezében, hogy azt a nemzeti jogok, a nemzet szabadsága vagy alkotmánya ellen használja fel ; csak egyszerűen azért teszek kifogást ellene, mert foglalkozás az ifjúságot bénitja abban a munkájában, amely reá vár, s amely az ő egyetlen feladata. Magában az, hogy az egyetemi ifjak zsoldot kapnak, nem is elég a megélhetésre, sem arra, hogy ezt az ifjúságot most már minden bajából kimentve lássuk s hogy a sorsát most már biztosítva is tudjuk. Nagyon természetes, hogy maga az állam, amely a segélyezés szükségét elismeri, s elég gavallér, elég lojális volt eddig és eléggé megértette azt, hogy miről van szó, az áldozatokban tovább alig mehet, hanem ma arra volna szükség, hogy amikor itt mi, a törvényhozás, rendelkezünk, máris érezzük, hogy amit csinálunk, még abban a legfontosabb részében, hogy mi lesz a magyar ifjúsággal, még realizálva nincs és nagyon nehéz realizálni, akkor azt hiszem, t. Nemzetgyűlés, hogy innen, erről a helyről kell figyelmeztetnünk a magyar társadalmat, hogy ő is siessen a magyar ifjúság segítségére. T. Nemzetgyűlés ! Valósággal szégyene ennek az államnak, a legutóbbi kor történelmének, hogy a magyar társadalom a magyar tanulóifjúságot teljesen elhanyagolta és anyagi sorsa-