Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-212

120 A Nemzetgyűlés 212. ülése 1921. évi június hő 21-én, Jcedden. mot kell vetnem azzal, igaz-e, nelyes-e az én politikám, mikor azt mondom magamban, hogy az európai államoknak, Magyarországnak is, költségvetését kívülről megkerülni nem lehet. Ugy a bevételek fokozásának, mint a kiadások apasztásának megvan a maga határa, és ha ezt elértük, továbbmenni nem lehet. Mi lehetséges tehát ? Meg kell kerülni és mint égő lampionban megfogni a gyertyát, a pénz értékét kell megragadni, és a pénz értékét hátulról előre nyomai addig, mig végre eltűnik a deficit. Ez az igazság, amely közepén van rendszeremnek. Ezzel szemben több közgazda azt mondta, hogy ez nem helyes, először a termelést kell rendbe hozni és utánozzam Ausztriát. Ha utánoztam volna Ausztriát, a baj az volna, miért utánoztam. De nem utánoztam, nekem semmi szükségem sincs erre. A termelés megindulása azonban lehetetlenség a valuta rendezése nélkül. Ez a gondolat, hogy mi kell előbb : termelés, vagy valuta, épen olyan mint azé a szerencsétlen filozófusé, aki abba bolondult meg, hogy mi volt előbb a világon, tojás vagy a csirke. A kettő egyszerre kell hogy menjen és a termelő munkához okvetlenül szükséges, hogy a valuta rendbe jöjjön, mert valuta nélkül nem lehet mozogni. Mi az, hogy valuta? Egy pénz akkor lesz valutává, mikor az állam nem hamisitja többé. Az nem valuta, amit folyton lehet gyártani. Már egyszer mondottam, hogy ha boldogult Rafael, a cinquecentista, folyton isteni Madonnákat festett volna, akkor ma nem vennének Madonnákat. A mi bankónk pedig nem hasonlítanak a Madonnához. Az egyik azt mondja, hogy addig ne csináljunk semmit, amig valutánkat nem rendezzük, lehetetlenség, mert az állam nem birja el a rossz valutát és az egész középosztály tönkremegy abba, ha a valutát meghagyjuk valutátlan állapotában. A másik azt mondja, hogy a valután mindenféle intervencióval kell segiteni. Május 30-ika reám nézve dramatikus napjának azért örültem, mert az egész világ előtt bebizonyította azt, hogy micsoda nevetséges ábránd az, mintha én százmilliókat, ezermilliókat forditottam volna a magyar valuta javitására. Annál inkább mondom ezt, mert akkor, amikor még a boldogult cenzúra volt, én folyton kaptam elfogott táviratokat, amelyben egy szóm szédállam sajtószervezete számára valaki Pestről aki 0 nevet visel, folyton a legborzasztóbb rémhíreket sürgönyözte arról, hogy én micsoda valutapolitikát folytatok. Ezek a sürgönyök tele voltak azzal, hogy az illető szomszéd állam értesitve legyen róla, hogy én eddig 800 milliót költöttem el erre, hogy a Nemzetgyűlés folyton titkos üléseket tart, hogy a valutáról legrémesebb hirek vannak, hogy pénzügyi politikánk csőddel fog végződni, mert a Nemzetgyűlés nem fog támogatni. Azért sajnálom, hogy a távirati cenzúra megszűnt, mert különben a rendőrség megtalálhatta volna azt az egyént, nem azért, | hogy lecsukják, hanem hogy elvigyék a képezhető hülyék intézetébe. (Derültség.) Az ilyet ingyen nem csinálják, és az, hogy az illető szomszéd állam azért rontja folyton a budgetjét, hogy ilyen álhireket szerezzen, engem nem érint, de igazán felesleges, ezt a költséget, ezt a budgettételt megspórolhatná, mert mindenünket, amink van, egészen becsületesen megmutatjuk. így valutát rendezni nem lehet. A valutát felemelni, a költségvetést rendezni a mnnkán kivül csak egy módon lehet : ugy, hogy entente-hatalmak belátják, hogy nekünk az élethez jogunk van. A költségvetésbe belevettem az első kétmillió frankot és az első 150 ezer fontot, mert az következik helyesen, — hogy nehéz, lassú munkával fizetjük le Franciaországnak a tőlünk neki járó 500 millió frankot és Angliának a négy millió fontot. Ezt meg lehet tenni, ha engednek ugy dolgozni, hogy pénzünkért frankot és fontot vehessünk, ha nem engedik, hogy képtelenek legyünk kötelezettségünknek eleget tenni, meg kell engedniök, hogy költségvetésünkből eltűnjék a deficit, hogy mi tudjunk frankot és fontot venni, hogy becsületes adósként álljunk Európa előtt, szükséges, hogy ezt a szót »reparáció« eltüntessük. Az ország megfizette a reparációt azzal, hogy elvették területének, összes állami létesítményeinek kétharmadát, (Ugy van ! Ugy, van!) megfizette abban, hogy maguk a románok — amint tisztelt barátommal, a külügyministerrel összeállítottuk — 120 milliárdot hurcoltak el és megfizeti abban, hogy becsületes munkával igyekszik semmit el nem titkolni, hanem amint ez mindig igy volt a magyar történelemben, mindenét odaadja, csakhogy becsületbeli kötelességének eleget tehessen. Ez azonban nem tőlünk függ, hanem az entente-hatalmaktól és a reparáció-bizottságtól. Ezért azt mondom, hogy én most egy nagy folyó partján állok, de nemcsak én, hanem önök is, az ellenzék, a kormány, magam, utódaim, mindnyájan ma egy nagy folyó partján állunk, azt hiszem mindnyájan egymással kezet fogva. S ezt a nagy folyót magyar történelemnek hívják. Nem igaz tehát az, amit a lapokban sokszor olvasok, most megint egy svájci lapban, hogy Magyarországon egy fanatikus van : a pénzügyminister. Nem, mert hogy feltámad Magyarország, r ennek az eszmének önök mind fanatikusai. (Elérik helyeslés.) Azt kérdem magamtól, helyes-e amit mondok, helyes-e, hogy azt mondom, hogy a pénz mérése igenis azt mutatja, hogy mi Európának csak ugy tudunk szolgálatot tenni, ha minket hagynak dolgozni és a koronánkat megjavítjuk. Én 30 esztendőt töltöttem el a pénz mérésével. A Kereskedelmi Bank kupolája alatt egy nagyszerű obszervatóriumom volt ós amint a pomológus nem tud másról beszélni, csak az almájáról, én is csak erről tudok beszélni, mert itt van az én igazságom. Ezzel az igazságommal nemcsak a reparációs bizottság előtt akarok