Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.
Ülésnapok - 1920-205
A Nemzetgyűlés 205. ülése 1921. évi június hó 9-én, csütörtökön, 581 alá helyezett nemzetek nem fognak egy alkalmas pillanatban feltámadni és hogy épen az elnyomatásuknál fogva nem fognak előteremteni egy hatalmas hadsereget, amely hatalmas és erős annálfogva is, mert az elnyomott jogok védelmére szolgálnak. Ezek a szavak, amelyeket egy francia marsall mondott katonák előtt, emlékeztetik a világot is arra, hogy a fegyverek hatalmával nem lehet igazságot szolgáltatni, nem lehet nemzeteket örökre rabiga alá helyezni és azért más módot kell találni arra nézve, hogy a nemzetek boldogságát és békéjét megalapítsuk. E tekintetben a nevelésnek kell előljárnia, amely — nemcsak minálunk, ezt hangsúlyozom — a nemzeti szellem mellett egyszersmind a nemzetközi szolidaritás eszméjétől legyen áthatva. Azt kell követelnünk, hogy ez általában nemcsak a kulturnépeknél, hanem minden művelt népnek nevezését magának bitorló népnél legyen elterjedve, hogy megbecsülésben részesüljenek a nem uralkodó fajhoz tartozó nemzetek képviselői is. (Helyeslés a szélsobálolddlon.) Ezt nekünk különösen akkor kell követelnünk, mikor látjuk azt, hogy Magyarország testéből több milliónyi magyar fajhoz tartozót kiszakítottak, idegen uralom alá hajtottak. Nekünk hangsúlyoznunk kell, hogy kívánjuk azt, hogy ezekben az országokban, Európa ez uj államaiban még jobban legyen megtartva a nemzetközi szolidaritásnak elve és hogy az ott felnevelődő, a magyar nemzethez tartozó gyermekek egyszersmind magyar nevelésben is részesüljenek. (Helyeslés.) A szolidaritásnak előmozdítására még egy más eszközt is láttam. Láttam ezt különösen az északi országokban, Svédországban és Norvégiában. Ez az, hogy a kézimunka ott ópoly tantárgy, mint nálunk a földrajz vagy a geometria, vagy a magyar nyelvtan, és hogy midőn ennek az órája következik, akkor fiuk és leányok a műhelybe mennek, magukra öltik a munkakötényt és ott faragnak, fúrnak, a vasesztergához mennek, kiki bizonyos kézi ügyességben gyakorolja magát, mind tanulnak valami mesterséget, ugy hogy azt lehet mondani, hogy aki ott a népiskolát — amely természetesen nem hatosztályu, mint nálunk, hanem nyolcosztályu — elvégezte, az már bizonyos ügyességgel bir, hogy valamely mesterséget folytasson. Ugyanez történik azonkívül a középiskolákban is. Ennek nemcsak jelentősége, hogy mindenki kézi ügyességre tesz szert, hanem egyszersmind nagy pedagógiai jelentősége is van, amennyiben ott a munkát közösen megbecsülni tanulják. Midőn a hivatalnokoknak, az uraknak gyermekei együtt végzik a kézimunkát a földmívesek és a kéziiparosok gyermekeivel, akkor bizonyos tudata fejlődik ott ki az egyenlőségnek és egyszersmind a munkának a kötelessége és az embernek a munkához való joga. Ez az igazi demokrácia. Ezáltal fogjuk mi az igazi demokráciának szellemét bevezetni az ifjúságba. Ez manapság a gyakorlat szempontjából is fontos nekünk, mert azt lehet mondani, — vannak példák rá — bogy nálunk az u. n. intellektuellek is, pl. tanárok valamely mesterséget, igy suszterságot tanulnak, mert a szegényes tanári jövedelemből nem tudnak megélni, üres óráikban tehát cipőt készítenek, miáltal családjuk exisztenciáját jobban tudják biztosítani. Ha az a gyermek már fiatalkorában elsajátítja ezt a kézügyességet, ezáltal mintegy az ő öntudata is fokozódik, mert akármilyen pályára adja magát, ha azon nem tud boldogulni, mindig benne él az öntudat, hogy nem koldusa a társadalomnak, hanem ha kell, kézimunkával is meg tudja keresni kenyerét. És tessék elhinni, ez sok tekintetben gerincet fog adni középosztályunknak, amely nem lesz kénytelen mindenféle politikai hullámzások előtt jobbra-balra kacsintani és behódolni, mert meglesz benne az a tudat, hogy bizonyos függetlensége van azáltal, hogy nemcsak fejével tud dolgozni, hanem keze ügyességével is meg tudja keresni kenyerét. Ezáltal általánosságban az önállóság érzését fogjuk nevelni az emberben. (Helyeslés.) Sándor Pál : Bravó, ez a demokratikus politika! " Giesswein Sándor : Nagy fontossága van ennek azért, mert épen tegnap egyik t. képviselőtársam a földmivelésügyi tárcánál a háziiparról is megemlékezett. Igen nagy fontossága van a vidéki lakosság szempontjából, hogy azok is nyerjenek a kéziiparban bizonyos ügyességet. A vidéken járva, sajnálattal tapasztaltam egyes gazdaházakban, hogy a régi bútorok már mindinkább a lomtárba kerülnek, azok a bútorok, amelyeket száz év előtt annak a gazdának az öregapja maga faragott és amelynek, ha megvolna a kellő értékelése a vidéki nép részéről, akkor az manapság sokkalta többet érne, mint az ujabbkori gyári készítmények. Ha arra vetődnek urak vagy egy handlé, azok meg tudják értékelni azt a dolgot és sokszor potom áron veszik össze. Meg kellene ismét tanítani népünket arra, hogy ők is meg tudják csinálni azt, amit az öregapjuk tudott. Én nem akarom az iparosságot visszaszorítani, de ebben van bizonyos nemzeti gondolat is. íme, ott vannak Somogyban a híres faragó-pásztorok, az ő példájukból is látjuk, hogy a magyar népben megvan a készség és bizonyos kedv ilyen kéziipari munkák teljesítésére. Ugyanezt látjuk az asszonyoknál. Közelebbről ismerem Sopron megyének u. n. rábaközi vidékét. Öregasszonyokon látjuk még az otthon hímzett, otthon szőtt fejkendőket. Ezeket manapság mind kiszorítják. A fiatalság csak a gyári tucatmunkát veszi össze és az az igazi régi magyar háziipar veszendőbe megy. Itt kellene megint az iskolának összekapcsolnia nemzeti hagyományainkat a jövővel. E tekintetben — mint már az előbb emiitettem — igen szép
