Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.

Ülésnapok - 1920-200

A Nemzetgyűlés 200. ülése 1921. évi június hó 2-án, csütörtökön, 351 kozott, azt mondotta nekünk, hogy takarékoskodni fog, és ha kerékbe törik is, akkor sem fogja azt a hat milliót kifizetni, amelyet fizetésképen annak a svájci diplomatának állapítottak meg, aki állítólag Magyarországot képviselte Svájcban. Én nem fogom szorgalmazni, hogy a a pénzügyminister ur azt, amit önmagára nézve kimondott, hajtsa is végre, azonban szorgalmazom azt, hogy ez az ország olyan szegény, ennek az országnak olyan súlyos elsőrendű állami szükségletei vannak, hogy nem bir meg olyan íflancot, hogy rossz és drága diplomatákat tartson. Ajánlom a t. külügyminister ur figyelmébe, hogy nézzen körül az országban. Szedjen össze néhány tucat — világosfejü embert, aki közjegyzői okirattal igazolja, hogy soha az osztrák diplomácia szolgálatában nem volt. (Derültség.) Meg vagyok győződve, hogy ha ehelyett az osztrákba ojtott magyar külügyministerium helyett néhány tucat egészséges gondolkodású, nyiltfejü magyar embert vesz oda munkatársul maga mellé, akkor ennek az országnak külügyi kormányzata egy fél év múlva egészen más képet íog mutatni. (Helyeslés a szélsöbalóldalon.) Én, megmondom őszintén, bizom Bánffy külügyminister urban. Bizom benne azért, mert ő nem állott tudtommal a bécsi diplomácia szolgálatában. Ez az én bizalmam egyik lényeges inditóoka és alapja, és hiszem, hogy az a Bánffy Miklós, akinek tollát, gondolkozását és magyar lelkét ismerjük irói működéséből, magyar érdekeket fog képviselni külügyi kormányzatunkban, magyar szivet és lelket visz oda és megtalálja a munkatársait. (Helyeslés.) Ha a külföldi lapokat böngészi az ember, azt látja, hogy kicsiny országok külügyministerei az egyik express-vonatról leszállnak, a másikra felszállnak; beutazzák az egész világot, nem restéinek sem időt, sem fáradságot, sőt még azt sem restellik, amit nálunk sokszor restelni szoktak, hogy kopogtassanak olyan ajtókon is, amelyek nem szívesen nyílnak ki a magyar nemzet előtt. Engedelmet kérek, sem befelé, sem kifelé nem lehet a gyűlölködés politikáját folytatnunk, mert ebbe ez a nemzet belepusztul. Ugy érzem, hogy Magyarországon nein a gyűlölködés, hanem a kiengesztelődés és a megbocsátás politikájának van jövője. (Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Ha mi látjuk, ha mi érezzük és tudjuk mindezt, akkor lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson, hogy ennek a sok külpolitikai hibának, ennek a sok baklövésnek, ami a szervezetben van, és annak a passzivitásnak, annak az egyoldalú habsburgi orientációnak volt a következménye az, hogy amig Budán ültek a mi külügyministereink és nekünk adtak kitűnő felvilágosításokat a külügyi bizottságban, amiből bizony vajmi keveset lehetett a nemzet számára értékesíteni, addig összekovácsolódott a kis entente, addig megkötötték a rapallói egyezményt és amig a mi diplomáciánk aludt, eltaktikázták Nyugat-Magyarországot. (Igaz ! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Azt olvasom külföldi lapokból, hogy Nyugat-Magyarország kérdése nemsokára dűlőre fog vitetni. Az áll a külföldi lapokban, hogy nekünk Nyugat-Magyarországot állítólag az entente-nak kell átadnunk. Eszembe jut, hogy akkor, amikor a trianoni békéről tárgyaltak, sőt azt megelőzőleg amikor az osztrák békéről tárgyaltak már szó esett a cseh-jugoszláv korridorról, amelyet NyugatMagyarország körül akartak megvonni. Akkor Olaszország ellenkezésén múlott, hogy ez a korridor nem jött létre. És mi történt? Az, hogy a cseh külügyi kormány, amelynek igen fürge külügyministere van, rögtön átlátott a szitán és ő pártolta a legvehemensebben Ausztriának azt a kívánságát, hogy Nyugat-Magyarországot megkapja. Akkor már gondolkozóba esett mindenki, aki nyitott szemekkel nézte az eseményeket, hogy mi lehet ennek az oka. Ma azonban, ahogy az ember nézegeti a külföldről jövő híreket, azt látja, hogy a csehjugoszláv szimpátia ennek a nyugatmagyarországi kérdésnek olyan elintézése mellett, hogy Nyugat-Magyarország Ausztriához csatoltassék, tulajdonképen a korridor létesítésének burkolt formája. (Igaz! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Burkolt forma ez, ha igaz az a szállongó szomorú hir, hogy ha az entente átveszi NyugatMagyarországot, akkor cseh és jugoszláv csapatokkal fogja azt megszállatni, ^mindaddig, amig Ausztriában konszolidálódnak a viszonyok és amig Ausztriában a Németországhoz való csatlakozás kérdése lekerül a napirendről. Én meg vagyok győződve, hogy ha világosan látó és nyílt eszű diplomatáink vannak nekünk, és ha két esztendőn keresztül ezt a nyugatmagyarországi kérdést másképen kezelik, mint ahogy kezelték, és nem követik el egyik hibát a másik után, akkor ez nem következett volna be. (Igaz! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Amikor a külügyi kérdések taglalása kapcsán most a korridorról megemlékeztem, lehetetlenség, hogy eszembe ne jusson, milyen helyzetbe kerül ez a szerencsétlen ország akkor, ha ez a formai átcsatolás tényleg megtörténik és ez a korridor csakugyan jétrejön. Vasgyürübe lesz bezárva az ország. És most kérdezem t. képviselőtársaimat, milyen sors vár reánk, ha mi továbbra is folytatjuk ezt az egyoldalú, passzív külpolitikát, mi lesz ennek az országnak gazdasági jövője, mi lesz ennek az országnak politikai helyzete, mi lesz ennek az országnak az exisztenciája. En azt hiszem, hogy ha csonka Magyarország nem akarja megásni a maga sírját, akkor abba kell hagynia ezt az egyoldalú külpolitikát, abba kell hagynia ezt a passzivitást és nem osztrák stilusu, hanem a magyar érdekeknek megfelelő, nem habsburgi érdeket, hanem magyar érdeket szolgáló külpolitikát kell követnie. (Igaz! Ugy van! Élénk helyeslés a szélsőbal- és a szélsőjobboldalon, )