Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.

Ülésnapok - 1920-167

A Nemzetgyűlés 167. ütése 1921. sége az államnak a kenyérkeresőt akként pótolni, hogy legalább ezt a járulékot megadja. Nagyon szeretném, ha e tekintetben akkora megértést tanúsítana a pénzügyi kormány, mint amilyen megértésnek adta jelét e törvényjavaslat benyújtásával. T. Nemzetgyűlés ! Ezzel a törvényjavaslattal csak az első részlete van letörlesztve annak az adósságnak, amivel tartozunk azoknak, akik a háború súlyos terheit viselték. Ez csak, hogy ugy fejezzem ki magamat, egy kis előleg, mert ugy látom, hogy itt tulajdonképen személyi adó, mondjuk pótvéradó vagy vérpótlóadó fizetéséről van szó, amely a jövedelmi adóra van felépítve. Ez még nem felel meg a teljes igazságnak, mert ebbe a javaslatba nincs és nem is lehet belekombinálva az, hogy akik a háború alatt, hirtelen — sokszor olyan hirtelen, amilyen hirtelen tisztességes utón nem is lehetséges, — nagy vagyonokhoz jutottak, azok e vagyonuk arányában járuljanak hozzá az ország terheinek viseléséhez. En megpróbáltam már a bizottságban, hogy valahogyan ennek a javaslatnak keretébe vonjuk bele a háborús nyereségeknek erre a célra való lefoglalását, de beláttam magam is, hogy sajnos, ebbe a javaslatba ez bele nem kombinálható. Abból indultam ugyanis ki, hogyha nekünk árdrágítás címén mindenki ellen el lehet járnunk, aki a nyereségnek bizonyos százalékán felül keres, akkor az államhatalomnak olyan intézkedésre is joga van, hogy mindenki, aki a háború konjunktúrája következtében óriási vagyonokat szerzett, ezt a vagyont elsősorban arra fordítsa, hogy a háború károsultjait és áldozatait kártalanítsa és ezekkel a vagyonokkal állítsa helyre azokat a károkat, amelyek a háború alatt keletkeztek, szóval a terhek ebből fedeztessenek. Lemondok e pillanatban arról, hogy konkrét formába öntsem ezt a gondolatot ós határozati javaslat alakjában terjesszem azt elő, mert amugyis meg vagyok győződve arról, hogy a pénzügyminister ur szociális felfogása akkor sem fog cserbenhagyni bennünket, amikor majd a nagy vagyonúknak ily értelemben való megadóztatásával a háború ig gtalanságait pénzügyi téren is meg akarjuk szüntetni és e téren bizonyos nivellálást akarunk létrehozni. Ismétlem, t. Nemzetgyűlés, hogy a magam részéről a legnagyobb örömmel üdvözlöm ezt a javaslatot. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a falvaknak és a városoknak nagy megnyugvására lesz. Beszéltem erről a javaslatról a mostani egyik gyűlésen is és láttam, hogy az emberek azt mondták: Ez végre valami, ezt várjuk és minden más törvényjavaslatnál, amely eddig itt megfordult, nagyobb szimpátiával fogadták ezt, nagyobb szimpátiával fogadták még azok is, akik mint felmentettek vagy nem katonák a törvény hatálya alá esnek, mert ezáltal leveszik magukról azt az ódiumot, amely rajtuk van évi márc. hó 17-én, csütörtökön. 4-5 akaratukon kivül is esetleg, hogy nem teljesítették ugy kötelességüket, mint mások. Ha most ezek le fogják a hadiváltság-adót fizetni, akkor többé nekik azokat a szemrehányásokat nem fogják megtenni, amelyeket barátságos utón, kaszinókban és az utcán a nép is velük szemben tett, mert ez a körülmény ezeknek a súlyát, értékét és jelentőségét teljesen el fogja venni. (Az elnöki szélcet Ráhovszhy István foglalja él). Én örülök annak, hogy ennél a javaslatnál végig az egész vonalon, az összes paragrafusokon egy mélységes, szociális érzés és igazságérzet vonul keresztül. Meg vagyok győződve arról, hogy olyan javaslatot, amely minden kázusra egy külön intézkedést tud találni, nem fogunk tudni csinálni. Lesznek esetek, amikor itt-ott talán ez vagy az a kombinált eset nem lesz egészen igazságos, de hogy az esetek 80—90 percentjében mindazokat, akiket érint ez a törvényjavaslat, igazságosan fogja érinteni, s az illetők méltán fogják azokat a terheket viselni, azt látom és tudom. Arra van szükség tehát, — még egyszer ismétlem, — hogy az a gondolat, amely itt most ebben a javaslatban megtestesül, teljesüljön meg akkor is, amikor a nagy vagyonoknak, különösen a háborúban keletkezett nagy vagyonoknak megadóztatásáról lesz szó. Meskó Zoltán : Magyar vér árán ! Huszár Károly: Es arra van szükség, hogy a hadiárváknak, özvegyeknek és rokkantaknak a gondozása terén valahogyan azt a tempót, amelyben ezeket az ügyeket kezeljük, kicsit frissítsük és gyorsítsuk. Itt van pl. csak egy eset. Vannak hadiárvák, akik be vannak kapcsolva, mint tisztviselő-árvák valamely beszerzési csoportba. Ha most az ilyen átköltözik valahova máshova, tudok rá esetet, hogy nyolc hónapig is eltart, amig a hadiárva ahhoz a nyomorult kis segélyhez hozzá tud jutni. Lehetne talán ezeket az ügyeket valahogy ugy kezelni, hogy ezen akták elintézése minden hivatalban záros határidőhöz köttessék. (Helyeslés.) Nem tudom elképzelni, hogy nem volna lehetséges adminisztratív módon megcsinálni azt, hogy ezekre a rokkant, hadiárva és hadiözvegy aktákra rá legyen irva az, hogy senkinek az asztalán három napnál tovább nem lehet és hogy szigorúan el ne járjunk mindenkivel szemben, akinek fiókjában hónapokon vagy heteken át az ilyen akta ottrekedt. Ha rá volna ezekre az aktákra irva, hogy az illető mikor kapta és az a kellő időben továbbitatnék, akkor meg vagyok győződve arról, hogy az egész dolog simán megy, Csak egy kis akarat kell hozzá, akkor mindent meg lehet csinálni. Mózer Ernő: Az nincs! Dräxler János: Nem bürokratizmussal! Huszár Károly: Azt pedig egyáltalában ptrhorreszkálom, hogy ott künn a vidéken nin-