Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.

Ülésnapok - 1920-184

402 A Nemzetgyűlés 184. ülése 1921. évi május hó 4-én, szerdán. ő értesülései is azt bizonyítják, hogy túlzás Tan a vádban. Én hozzáteszem ahhoz, amit Balfour és Wedgewood mondanak, hogy mindenesetre nemcsak a kisgazdapárt, de a többi pártok is mind egyenlő eréllyel azon lesznek és vannak, hogy a fehér terrort lehetetlenné tegyék és azt egyszers mindenkorra megszüntessék. Voltak ilyen esetek, azt. senki sem tagadja. Ezeket én a legkeményebben elitéltem mindig és elitélem most is, ennek a pártnak élén, tudva, hogy ez a párt hangulatának megfelel; hasonlóképen küzdeni fogunk és mindent meg fogunk tenni, hogy jogosan fehér terrorral ne lehessen vádolni a magyar közéletet. (Helyeslés.) Patacsi Dénes: Nem is lehet, mert Budapesten olyan közbiztonság van éjjel, mint amilyen Milánóban sincsen. Gr. Andrássy Gyula: A másik cél, amelyet szemmel kell tartanunk, a gazdasági forgalom biztositása Magyarország és az elszakadt részek közt. Azt, amit Magyarország gazdasági integritásának neveznek s szellemi és erkölcsi integritás mellett, a terület széjjelszakitása dacára fenn kell minden áron tartani. Ebben is a legnagyobb megértést tanúsította az angol parlament. Minden felszólaló hangoztatta, hogy milyen kára az egész világ közgazdaságának az, hogy ezen integritás megsértetett. Itt van Asquith, volt ministerelnök, aki kifogásolja, hogy a béke nem tette kötelezővé a gazdasági egységet az osztrák-magyar monarchia összes részei között és hogy az egyes elszakadó részek függetlenségét nem kötötte ahhoz a feltételhez, hogy a szabadforgalmat a többi részekkel gazdaságilag fentartsák. B. Szterényi József : A területrabláson kívül ez a legnagyobb hiba! Gr. Andrássy Gyula : Rámutat Asquith arra, hogy ez alatt szenved egész Kelet-Európa és hogy ebből egy gazdasági káosz ered, melynek következményei károsak az egész világra nézve. Kenworthy azt mondja, hogy az ipari ós produktivcentrumok el vannak vágva a nyersanyagoktól és a természetes megszokott piacoktól. Nemcsak a magyar vasutakat kellett volna tranzitóra kényszeríteni, hanem a románokat és szerbeket is arra kellett volna kényszeríteni, hogy a magyar árukat tovább szállítsák. Elliot képviselő, egyike a legmelegebb magyarbarátoknak, kijelentette, hogy Angliának nem szabadna védenie az uj államok integritását, hanem inkább lépjen ki a Népek Szövetségéből, (Élénk éljenzés.) mintsem hogy a jelenlegi gazdasági elzárkózást tovább is eltűrje. Eobert Cecil pedig azt mondja, hogy a szabadforgalom biztositása és helyreállítása nélkül Kelet-Európa nem képes fejlődni. Természetes azonban — ezt én teszem hozzá és azt hiszem, ebben mindannyian egyetértünk — hogy ámbár nekünk elsőrangú gazdasági érdekünk a szabadforgalom helyreállítása a szomszédokkal, ezt azonban mégis ahhoz a föltételhez kell kötnünk, hogy testvéreink tisztességes bánásmódban részesüljenek. (Élénk helyeslés.) Olyan nemzetekkel, amelyek testvéreinket nyúzzák, bárminő gazdasági érdekek nevében sem állunk szóba, és addig, amíg a méltányos és igazságos elbánásra vonatkozólag nem kapunk biztosítékokat, a gazdasági megállapodások sem lehetségesek. (Altalános helyeslés.) Célunk e kettőt összekapcsolva, a szomszédokkal békés viszonyba lépni. Felhozták azután a jóvátétel kérdését, és itt is nagyban és egészben nagyon örvendetes álláspontot foglaltak el. A külügyi államtitkár természetesen védi a jóvátételt, a békének ezt az abszurd feltételét, melyet azonban — amint rá fogok mutatni — a többi szónok a sárga földig lepiszkol, és pedig teljes joggal. A külügyi államtitkár azzal védi ezt, hogy nincs ok attól félni, hogy az entente-ot annak alkalmazásánál más vezesse, mint az igazságosság. Bárcsak így lenne! Mindenesetre erre fogja mintegy ösztökélni az angol kormányt a mindjobban megerősödő angol közvélemény, mely belátja azt az alapigazságot, hogy a fogyasztó tönkretétele a termelőnek is végzetes károkat okoz (Ugy van ! TJgy van !) és belátja azt az igazságot is, hogy Magyarországtól ujabb kártérítést követelni abszurdum, mert ahol nincs, ott ne keres. (Ugy van! Ugy van!) Asquith volt ministerelnök azt mondotta, hogy végtére szakítani kellene azzal az üres frázissal, hogy Magyarország, Ausztria vagy Törökország kártérítést fizessenek, mert nincs ez országoknak annyijuk, ez csak félrevezetése az angol közvéleménynek. Sir Robert Cecil azt mondja, hogy fantasztikus és abszurd feltételezés az, hogy Magyarország megfizesse a hadiköltségeket, (Ugy van! Ugy van!) mert ez a kötelezettsége, mint ő mondja, 8—10 ezer millió fontot tesz ki. (Nagy zaj.) Azt mondja, hogy viccnek is rossz, pedig a békefeltételek reánk róják ezt az egész összeget. (Zaj.) Azt mondja továbbá, hogy sokkal jobb lett volna kisebb, a viszonyoknak megfelelő fix összeget róni ránk. Hoare azt mondja, hogy egy nagylelkű cselekedettel már most nyíltan le kellene mondani arról, amit úgysem tudnak megszerezni. (Derültség.) Minthogy egy tiszta, világos, józan felfogás mindjobban terjed Angliában, ugy hiszem, hogy ott támaszt fognak nyerni a mi jogos követeléseink. Hozzáteszem a magam részéről még csak azt, hogy Anglia, remélem, arra is befolyást fog gyakorolni, hogy ha már idejön a jóvátételi bizottság, kis számban jöjjön és gyorsan végezze el munkáját, nehogy a költség, amibe kerül, többet tegyen ki, mint amennyi kárösszeget egyáltalában fizetni tudnánk, nehogy többe kerüljön ez a bizottság, mint amennyi haznot ők várhatnának, ha nem volna itt a bizottság. (Zaj. ) Egy további cél, mely felé törekednünk kell és amelyre nézve szintén megértésre szá-