Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.

Ülésnapok - 1920-183

A Nemzetgyűlés 183. ülése 1921. évi május hó 3-án, kedden. 373 Elnök:. Szólásra következik? Gerencsér István jegyző: Kerekes Mihály! (Felkiáltások: Nincs itt!) Szádeczky Lajos! Szádeczky K. Lajos: T.Nemzetgyűlés! Eszem ágában sem volt, hogy a költségvetési vitát én kezdjem meg, de minthogy az előttem feliratkozott szónokok töröltettek, kénytelen vagyok már most elmondani — talán tökéletlenül — azt, amit egy pár nap múlva talán kerekebben mondtam volna el. (Halljuk! Halljuk!) T. Nemzetgyűlés ! A ministerelnök ur a mi társadalmi bajainkat történeti visszapillantással gondolta megállapithatóknak és e tekintetben igen érdekes megállapításokat hallottunk tőle. Folytatta a történeti példák felsorolását főképen a királyság kérdésében a Nemzetgyűlésnek — ha szabad ugy mondanom — Kapisztrán Jánosa, Griger t. képviselőtársam is és az osztó igazság szerint igazságot akart szolgáltatni a nemzetnek, főpapoknak, főuraknak a múltban tanusitott történeti szerepéről. Talán egyoldalú volt egy kissé, — amint későbbi megjegyzéseimben meg fogom állapítani — de. minden esetre nagyon érdekes és tanulságos. Én is az önmegismerésnek, a magábaszállásnak néhány példáját szeretném a Ház elé varázsolni multunk gazdag történeti tárházából. Szeretjük emlegetni azokat a szerencsétlen nagy csapásokat, amelyeken keresztül ment a nemzetünk; a tatárjárást, mohácsi vészt és a többieket. De nekem erős a meggyőződésem, hogy ilyen nagy válságon, mint aminőt a trianoni béke-ukáz parancsolt a nemzetre, még nem ment keresztül a nemzet. Bizom azonban abban, hogy ennek a népnek olyan nagy az ősereje, ennek a földnek olyan nagy a regeneráló képessége, hogy kiálljuk ezt a zivatart és szerencsétlenséget is és mi is elmondhatjuk azt, amit Erdélyben egy német katonától hallottam, amikor a Mackensen hadai visszavonulóban voltak, hogy: »Minket nem lehet eltiporni, kinövünk, mint a fű.« Én is bizom a mi nemzetünknek őserejében, bizom a mi magas hivatásunkban, és talán engedtessék meg, hogy először is ennek az erős hitemnek egy pár fundamentumát épitsem fel s legelőször is rámutassak arra, amit én a magyar nemzet keresztlevelének és szabadságlevelének tekintek, hogy hogyan itélt róluk, a honfoglaláskori magyarokról az a hatalmas szellem, a bizánci császár, akit bölcs Leónak neveztek, aki jól ismerte a magyarokat, s aki azt hagyta rólunk irva: »Népes és szabad ez a nemzet s mindenekfelett arra törekvő, hogy magát ellenségei előtt vitézül viselje.« Azt hiszem, ilyen keresztlevele, ilyen szabadságlevele egyik nemzetnek sincs. Nyolszáz év múlva méltán elmondhatta Zrínyi Miklós is, hogy »egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóbbak«. Pedig időközben igen nagy megpróbáltatásokat szenvedtünk, többek között azt á sokat emlegetett tatárjárást, amikor az egyik egykorú itélő szerint Magyarország, »ez a virágzó, jó keresztény ország eltöröltetett a föld színéről«. Hogy ez optikai csalódás volt, mutatja az, hogy négy esztendő múlva annyira magához tért, hogy azt az ádáz szomszédot, aki bennünket akkor megrabolt, Ausztriát már 1246-ban haddal támadta meg, a tatárjárás lezajlása után négy esztendővel és annak akkori erős, vitéz, harcias fejedelmét, akit ugy neveztek, hogy »harcos Frigyes«, a jó Babenbergit nemcsak legyőzte a Lajta mellett, hanem ő maga is a csatatéren maradt. Ez a fegyvertény nyitotta meg az utat a Habsburgok előtt, akik nemsokára Ausztriának uralkodói lettek. Ez a példa és sok más későbbi — azt hiszem — figyelmeztethetnék Ausztriát arra, hogy könnyebb hódítani, zsákmányolni veszedelmek idején, mintsem azt megtartani. Próbálta ezt később is elragadni a nyugati vármegyéket, de nem tudta megtartani. A tatárjárás után háromszáz esztendő múlva megint ugy látszott, hogy a magyar nemzet Mohácsnál a hős vértől pirosult gyásztéren végképen elveszett. Hogy mennyire nem veszett el, mutatja az, hogy egy esztendő múlva már két királyt is választott, egy idegent és egy nemzetit, amiről még későbben akarok egypár szót elmondani. Ujabb háromszáz esztendő múlva, 1849-ben februáriusban a kápolnai csata után azt jelentette az osztrák hadvezér az akkori császárnak, hogy : »Magyarország felséged lábai előtt hever.« És mi következett rá ? A dicsőséges tavaszi hadjárat, Budavár visszavétele, a debreceni függetlenségi nyilatkozat. Világosra is, Aradra is derűs napok következtek; az 1867-iki kiegyezés, az 1896-iki millenniumi fényes ünnepség, amelyek mind azt mutatták, hogy ebben a nemzetben van életerő, van hatalom, hogy az elszenvedett csapások után kiépüljön és ismét felvirágozzon. Kétségtelennek látszik, hogy most mindezek után a régi csapások után sokkal súlyosabb helyzetben vagyunk. Yégig küzdöttünk egy hatalmas, nagy világháborút, még pedig dicsőségesen, amint arról a legilletékesebb itélő, Tisza István megállapította, hogy »megmérettünk és súlyosaknak találtattunk«. Egy másik illetékes szakértő, boldogult emlékű Thallóczy barátom azt irta nekem a harcoknak legnagyobb forgatagában, — aki pedig meglehetősen kétségeskedett az előbbi politikai zivatarok után a magyar nemzet sorsa felől — hogy »a magyar nemzet valeurje (értéke) a világ szemében nagyot emelkedett«. Dacára ennek legyőzettünk, nem az ellenség fegyvere által, hanem a saját magunk botorsága által, kalandor politikusok által, a »nem akarok több katonát látni« őrülete a felfordulás, a világboldogitóknak politikája következtében, akik megnyitották az ország határait, bebocsátották az ellenséget és ennek zsákmányává tették ezt a szép, régi, ezeresztendős birodalmat. És most itt állunk szétmarcagolva,