Nemzetgyűlési napló, 1920. VII. kötet • 1920. november 13. - 1921. február 05.

Ülésnapok - 1920-138

A Nemzetgyűlés 138. ülése 1920 ják. Ha ennek a tiszta, önzetlen, aggódó, talán pillanatokra, talán ideig-óráig elfojtható fájdal­mas érzésünknek bátor kifejezést adunk ezen a helyen, azt hiszem, annak sokszoros visszhangja támad az elkeseredett magyar lelkekben és azt hiszem, hogy a hazafiúi fájdalom érzete újból végigszántja Szent István nagy királyunknak ezeréves és tartósan soha széjjel nem darabol­ható birodalmát Dévénytől a fogarasi bércekig és a Drávától, talán nemsokára már a Szávától a vereckei szorosig. De ugyanakkor, t. Nemzetgyűlés, amikor ez az érzés, mint a futótűz, mint a villamos áram, áttöri az abroncsszerüen reánk erőszakolt fojto­gató kereteket, ugyanakkor magyar véreinkben és velünk együttérző idegenajka testvéreinkben is felkölti, felébreszti az összetartozandóságnak magasztos gondolatát is, mely nem tűr mester­séges határokat, (Ugy van ! a jobboldalon.) mely nem ösmer örökkétartó égbekiáltó ig azsa gtalan­ságot, amely kétségbevonja a hazug alapokra épített szolgaság létjogosultságát, és minden terrorral szemben a konok tagadás, a dacos, a büszke meg nem nyugvás s a felébredő nemzeti öntudatból fakadó forrongó elégedetlenség és következésképen előbb vagy utóbb, de feltétlenül a cselekvés szükségességének álláspontjára he­lyezkedik. Azt hiszem, t. Nemzetgyűlés, mindannyian egy nézeten vagyunk abban a tekintetben, hogy valamennyi béke között a legszerencsétlenebbül megszövegezett, a legrosszabb, legkegyetlenebb béke épen a mi békénk, a magyar béke. (Igaz ! Ugy van !) Ezen állitásom igazolására hivatkoz­hatnék az érvek tömegére, hivatkozhatnék az év elején az angol parlamentben Newton, Bryce és Crewe angol államférfiak beszédére s hivat­kozhatnék Henry Lavisse-ra, akire a minister­elnök ur mint külUgyminister volt szives e Ház­ban annak idején hivatkozni, mint kiváló tudós férfiura, aki felállította azt a megdönthe­tetlen tételt, hogy »védhetlen síksági határok között egy nemzet sem élhet meg«. Hivatkozhatnék az etnográfiai viszonyokra is, hivatkozhatnék arra, hogy négy millió test­vérünket szakítják el tőlünk a wilsoni elvek cégére alatt, és igy tovább. Mindezekre azonban nem akarok kiterjeszkedni, mert amikor a világ­békéről, mint általános emberi érdekek néző­pontjából rossznak tartott békéről beszélek, ugyanakkor nem akarom kidomborítani a speciá­lis magyar nézőpontokat, hogy annál jobban, annál erősebben domboríthassam ki azt a fel­fogásomat, mely szerint nemcsak egy vesztes, hanem az összes győztes nemzetek látószögéből tekintve, elviselhetetlenül rossz ez a békeálla­pot, melynek egyedüli orvosszere csak a béke revíziója lehet. (Helyeslés a jobboldalon.) T. Nemzetgyűlés ! A Newyork Herald egyik októberi számában hivatalos közlemények alap­ján igen érdekes cikk foglaltatik. Fel van sorolva ott, hogy most, amikor már békeállapot követ­évi dec. ho 18-án, szombaton. 245 kezett a világra, még kilenc országban egyre dul a háború, 19 front áll még fegyverben, ujabb háborútól való félelem folytán 4 ország­határt fenyeget közvetlen veszedelem és hét országban dul, vagy pedig közvetlen kitöréssel fenyeget a polgárháború. Ha ehhez hozzávesz­szük azokat a statisztikai adatokat, amelyek szerint az u. n. világbéke bekövetkezésével az összes államokban a fegyverkezési költségek jelen­tékeny mértékben emelkedő tendenciát mutat­nak, akkor — azt hiszem — teljesen aláírhat­juk a brüsszeli konferenciának megállapítását, mely szerint Európa a békeállapot dacára is rohanvást halad a pusztulás, a végromlás, a kö­nyörtelen lezüllés felé. Ha mindennek okát kérdezzük, ismét csak arra térhetünk vissza: elviselhetetlenül rossz az a béke, amelyet reánk a győztes nagyhatalmak dik­táltak, vagyis — amint a volt külUgyminister ur ebben a Házban találóan meg is jegyezte — azért, mert az imperializmus háborúja az im­perializmus békéjével végződött. Ennek folytán általános emberi érdekből ennek a kegyetlen helyzetnek, ismétlem, nem lehet más orvosszere, mint a revízió iránti mozgalom megindítása. A béke revíziójának gondolata nem telje­sen ujkeletű. Már a német béketárgyalások al­kalmával vetődött fel. Pedig a német békét, bármennyire rossznak minősitik is azt, mégis sokkal enyhébbnek kell tekintenünk, mint a mi békénket, a magyar békét. Nem akarok itt részletekre kiterjeszkedni, csupán egy látószög­ből, az etnográfiai kérdés látószögéből akarom megemlíteni, hogy a világon élő kilencven mil­lió németbői egy tömbben lakik 58 millió és ebből az 58 millióból Elszász, Schleswig, Szi­lézia, a nyugat- és kelet-poroszországi terüle­tek elvesztésével összevéve a németek 3.200.000 testvért veszítenek. A népszavazás alá eső összes területeknek beszámításával ez a veszteség 4,150.000-re emelkedik, ami az össznémetségnek összevéve csak 4"5 százalékát teszi. Ha ezzel szembeállítjuk a magyar viszonyokat, akkor azt látjuk, hogy a föld kerekén lakó 10—11 millió magyarságból bizony most egy tömbben alig marad 6,200.000 fajmagyar, ami a német 4*5 százalékos veszteséggel szemben 38 százalékos veszteséggel egyértelmű. Ha hozzávetjük, hogy Németország még regresszálhatja magát, mert Németausztria hozzá­csatolásával uj hat millió németet kaphat, akkor oda fejlődik a helyzet, hogy veszteség két milliónyi szaporodást jelent, ami voltaképen két és fél százalék nyereséggel egyértelmű, Magyarországnak pedig nincs terrénuma, ahon­nan kiegészíthetné magát. Mindezt csak azért emiitettem, hogy érvül szolgálhasson ez is amel­lett, hogy ha már a német békét tarthatatlan­nak minősitik, mennyivel indokoltabb a mi szempontunkból felvetni a revízió kérdését. Azt hiszem, nincs e teremben senki, aki ne olvasta volna vagy legalább is ne hallott volna

Next

/
Oldalképek
Tartalom