Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet • 1920. szeptember 25. - 1920. november 12.
Ülésnapok - 1920-119
202 A Nemzetgyűlés 119. ülése 1920, meddő vitákkal töltötték, addig Zrínyi azon tépelődött, hogy a magyar nemzetet miképen rázza fel aléltságából, lelkesitse hősies erőfeszítésre s arra az elszántságra, hogy saját erejéből szabadítsa meg magát a török rabságból s a német elnyomatás ölelő karjából. Zrínyi eszméje az volt, hogy a szedett-vedett császári zsoldos hadsereg helyébe, amely Magyarországon harcolt, de több kárt tett az országnak, mint az ellenségnek, magyar nemzeti hadsereget állítson fel. Hogy a nemzetet erre előkészítse, előbb lelkére akart hatni. Tollat fogott tehát és énekelt hazaszeretetről, nemzeti dicsőségről, önfeláldozó hősiességről. Megírta remek eposzát, a Zrinyiászt, a »Szigetvári veszedelemről«, hogy honfitársait hasonló hazaszeretetre buzdítsa. Irt prózai műveket is, amelyek közül egyik, főképen korunkban is nagyon aktuális, a »Siralmas panasz« című, melyben a választott királyság mellett tört lándzsát, szemben az 1655-diki országgyűlésen az öröklő királyság mellett felhozott érvekkel. 1662-ben bocsátotta ki legértékesebb művét, a »Török áfium (azaz ópium) ellen való orvosság« címén irt hatalmas szózatát a magyar nemzeti hadsereg felállítása érdekében, amelyet később — az ő korában nem jelent meg nyomtatásban — »Ne bántsd a magyart« cím alatt adtak ki nyomtatásban, s most már több kiadásban forog közkézen. Fábián István : Biztosan a Habsburgoknak mondta, hogy ne bántsák a magyart ! Szádeczky Lajos : Végül megírta hadtudományi műveit — nevüket nem akarom elősorolni — amelyek azért nevezetesek, mert mondhatjuk, hogy ezekben fejtette ki először azokat a hadtudományi elveket, amelyeket a katonák ma mint alapvető tantételeket tanítanak és tanulnak, természetesen nem magyar források, hanem idegen források alapján, nem tudva azt, hogy azokat Zrínyi Miklós nemzetünk dicsőségére már harmadfélszáz év előtt hirdette. Ezt pedig nekünk a nemzet köztudatába át kell ültetnünk. Ez nekünk olyan erkölcsi tőkénk, melyet a nemzet önérzetének, lelki erősítésének emelésére kamatoztatnunk kell. (Ugy van! Ugy van!) T. Nemzetgyűlés ! Messze vezetne célomtól, ha Zrínyi Miklós államférfiúi és hadvezéri nagyságát bővebben méltatni akarnám. Meggyőződésem azonban, hogy amikor a magyar nemzet tudományos, hazafias társadalmi rétegei Zrínyi-ünnepeket rendeztek a tavasz folyamán, a magyar törvényhozás sem zárkőzhatik el az elől, hogy Zrínyi Miklós emlékével foglalkozzék és az ország törvényhozásának is ki kell vennie az őt megillető részt a Zrínyi-kultuszból. Engedtessék meg azért, hogy Zrínyi Miklós szellemének áldozva, idézzem néhány mondatát »A török áfium ellen való orvosság« című . évi november hó 3-án, szerdán. müvéből, és pedig azokat, amelyek a mi korunkban a leginkább aktuálisak. (Halljuk ! Halljuk!) Azt mondja mindjárt bevezetésében (olvassa): »Édes nemzetem, te hozzád kiáltok. Látok egy rettenetes sárkányt, mely méreggel, dühösséggel teli. Felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkányt, kiáltván : ne bántsd a magyart.« (Mozgás és felkiáltások a jobboldalon : À töröknek !) Elnök (csenget): Csendet kérek. Az ilyen közbeszólásokból keletkeznek azután a parlamenti viharok! Szádeczky Lajos (tovább olvassa) : »Magyarok, ti néktek szólok. Ez a rettenetes sárkány« — akkor a török, most más — (Ugy van! Ugy van ! a jobboldalon.) » Váradot, Jenőt tőlünk elvette, sok ezer magyar lelket rabságra vitt, sokat a kardnak élivel emésztett meg ; Erdélyt, koronánknak egy legszebbik bogiárát felprédálta, zavarta, fejedelmét eltiporta, gázolja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőllőt.... De ha az oktalan állatok a magok harlangjoknak bántődásáórt, a magok kölyköknek elviteleért készek a halált szenjvedni : mennyivel mi nékünk inkább, kik dicsősséges magyar vérnek maradéki vagyunk, az mi atyánkfiaiért, atyáinkért, anyáinkért, feleségünkért, gyermekünkért, hazánkért meg keli indulnunk, halálra is ha kévántatik mennünk, mégis legalább bosszút ezen a dühödt eben állanunk.« ( Ugy van ! Ugy van !) Azután azt mondja (olvassa) : »Által kell mi nékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kóvánunk és úgy vessünk számot, hogy minékünk magunknak. Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, aki a mi kedvünkért örömest szerencséltesse a maga békességes voltát a mi veszedelmünkkel. A vízben haló embertül fél a hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával. De vizsgáljuk közelebb minden remélhető segítségeket.« A külügyminister is — sajnos — elmondhatná azt, amit fel fogok olvasni, (olvassa) : »Lengyel az egyik szomszédunk; de ettül nem várhatunk semmi segítséget, mert ő maga is az elmúlt hadakozásban megér őtlenedett, mert most is muszkátul békével nem hagyattatik... Német a másik szomszédunk. Ha szintén ad is segítséget, de hogy az elegendő lészen megmaradásunkra, alig hihetem.« Milcsevics János: Majd a második német! Szádeczky Lajos (tovább olvassa): »Olasz a harmadik szomszéd; de ennek távulléte, a tengernek közinkben való vetése, nem hagy minekünk nagy reménséget vetnünk az onnan való segítségben. Franczusz nemzetiül van mit mondanunk.« Itt az orientáció : »Ez a nemzet bizonyára hadakozó, dicsősséges, hatalmas ; de az is nyilván vagyon, mikor nem magának keres s nem magának hadakozik, nem igen sok jót várhatni tüle.« (Ugy van! Ugy van!)
