Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet • 1920. szeptember 25. - 1920. november 12.

Ülésnapok - 1920-118

A Nemzetgyűlés 118. ütése 1920. azon is meg lehet kérdezni, ha gyanús valaki. Ehelyett ezerféle leirat, felirat keiüí az országban s mig egy irat a rendeltetését elvégzi, mi százszor éhen halhatunk. Hogyan fogunk mi is várni 10-—12 hónapig, mikor egy fillérünk sincs?« A másik három sorban végzi, amikor azt irja (olvassa) : »Természetbeni ellátás címén sem kaptunk még semmit, mert az egész megyében csak egy be-' szerzési csoport van, Szekszárdon, amely más járás területéről tisztviselőt tagul fel nem vesz.« Mélyen tisztelt Nemzetgyűlés í Mikor mi Magyarország újjáépítésére vállalkozunk, nekünk elsősorban oda kell tekintetünket irányoznunk, ahol a nemzet jövendőjét nevelik, ahol az uj generációt vértezik fel olyan lelki vértezettél' amelyről azután le fognak pattogni mindazoknak a téveszméknek bombái, amelyeket bűnösök el akarnak ott hinteni a haza rovására. A nemzet sorsa, újból hangsúlyozom, az iskola szuette padjai között fog eldőlni, nekünk tehát azokat, akik a jövendő generáció lelkével foglalkoznak, legféltettebb kincsünket akarják a haza szolgálatába állítani, ezekről a tanítókról elfelejtkeznünk nem szabad és ki kell őket szabaditanunk az anyagi nyomorúságnak abból a fertőjéből, amelyben sínylődnek már hosszú évtizedek óta. Mert az a tanitó, aki nap-nap mellett fekete kenyér után kénytelen szaladgálni, akit anyagi gondjai lenyűgöznek az utca porába, az nem fog nyugodt és felemelt lélekkel megjelenhetni tanítványai között és az anyagi gondoktól teljesen kétségbeesett tanitó nem fog olyan lélekkel foglalkozni tudni kis tanítványai val, amint azt megkívánná a hazának érdeke. Én tehát abban a hitben, hogy ugy a mélyen tisztelt kormány, mint a magyar Nemzetgyűlésnek minden tagja átérzi azt a súlyos felelősséget, amely vállaira nehezedik akkor, amikor a jövendő generáció neveléséről gondoskodik, és mikor ezt a sokat meghurcolt tanítóságot jobb anyagi helyzetbe akarja juttatni, nagyon kérem, ne méltóztassék elzárkózni az elől, hogy a magyar tanítóság ezen a téren is egyenlő elbánásban részesüljön a többi közalkalmazottakkal . En tehát ezek alapján a következő interpellációt vagyok bátor a pénzügyi, illetve a vallásés közoktatásügyi minister úrhoz intézni (olvassa): »1. Hajlandó-e a vallás- és közoktatásügyi minister ur a pénzügyministerrel úrral karöltve sürgős lépéseket tenni aziránt, hogy a kormány 7041/1920. számú rendeletét haladéktalanul olyképen változtassa meg, hogy a közszolgálati alkalmazottak részére 400 K-ról 800 K-ra felemelt havi drágasági segélyt azok a nem állami tanítók és kántortanítók is megkaphassák, akik törvényben megállapított illetményeik egy részét az iskolafentartótól természetben kapják meg ? 2. Hajlandó-e a vallás- és közoktatásügyi minister ur szigorú körrendeletben felszólítani az iskolaszékeket, tanfelügyelőségeket, vármegyei közigazgatási bizottságokat, valamint a ministerium éri október hó 27-én, szerdán. 189 megfelelő ügyosztályait, hogy a nem állami tanítók illetményeit, fizetéskiutalás, családi pótlék, drágasági pótlék stb. mindenkor haladék nélkül sorcn kivül intézzék el. 3. Hajlandó-e a pénzügyminister ur a vallásés közoktatásügyi minister úrral együtt odahatni, hogy a megyei székhelyeken vagy nagyobb községekben működő tisztviselői beszerzési csoportok minden állami és nem állami tanítót, tanítónőt és óvónőt, továbbá nyugdíjasokat, tanitóözvegyeket és árvákat rövid utón a vármegyei kir. tanfelügyelő egyszerű igazolása alapján jelentkezésükkor azonnal felvegyék tagjaik sorába ?« (Helyeslés a baloldalon.) Elnök : Az interpelláció kiadatik a vallás- és közoktatásügyi és a pénzügyminister uraknak. A következő interpelláló ? Bródy Ernő Jegyző: Karafiáth Jenő! Karafiáth Jenő : T. Nemzetgyűlés ! Mint Hont vármegye egyik képviselője, amely törvényhatóságnak jelentékeny része ezidőszerint idegen közigazgatás alatt szenved, ugy fogom fel képviselői hivatásomat, hogy minekünk, aldk hasonló helyzetben vagyunk, kétszeres kötelességünk ébren őrködni, figyelni és vigyázni, hogy mi történik az Ipolyon túl, túlnan a demarkációs vonalon. A demarkációs vonalon túlról kerestek fel nemrégiben ismerős, szavahihető, komoly férfiak és megkértek arra, hogy tegyem szóvá az ő súlyos szenvedéseiket, tegyem szóvá az ő súlyos helyzetüket a legilletékesebb helyen, a Nemzetgyűlés előtt. Én tisztában vagyok azzal, hogy az u. n. atrocitások természete olyan, hogy bizonyos ügyes szónoki beállításban az »atrocitás« nagyon alkalmas arra, hogy a kelleténél is élesebb hatást keltsen. Én nem akarok erre a térre menni, nekem nem a mesterséges hangulatkeltés a célom. Én a legteljesebb objektivitással akarok előadni néhány olyan tényt, amely orvoslást igényel. Tudják meg a mi elszakadt véreink, hogy ezen a helyen sokat gondolnak rájuk ! A békeszerződés III. részének VI. címe a kisebbségek védelméről szól. Az 55. cikk szerint (olvassa) : »Magyarország kötelezi magát, hogy az ország összes lakosai részére, születési, nemzetiségi, nyelvi, faji, vagy vallásbeli különbség nélkül az élet és szabadság teljes és egész védelmét biztosítja.« Az 58. cikk harmadik bekezdése arról szól (olvassa): »Egyetlen magyar állampolgár sem korlátozható valamely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallás, a sa.jtó vagy bármilyen természetű közzététel terén, vagy nyilvános gyűléseken.« Majd igy folytatja (olvassa) : »Azok a magyar állampolgárok, akik etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi magyar állampolgárok. Nevezetesen joguk van saját költségükön jótékonysági, vallásos vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni azzal