Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.
Ülésnapok - 1920-72
84 A Nemzetgyűlés 72. ülése 1920. A másik számban, a jnlius 23-ikiban, pénteken, amikor Apponyi Albert szép nagy beszédét tartotta, — de arról még nem tud — igy ir ez az újság (olVassa) : »x^z egész országnak arcpirító szégyene az a vasúti kocsisor, amely a fővárost körülvevő csonkavágányokon hónapok óta vesztegel s amelynek rakománya a vagonlakók alakjában megtestesült magyar nyomorúság. Emberek, akik hazátlanokká a forradalmak, hajléktalanokká pedig nemzeti érzésük és becsületes hazafiasságuk következtében lettek, hónapok óta tengődnek rozoga marhakocsikban és járják panaszhang nélkül a magyarság kálváriáját. Ezek a szerencsétlenek kiáltanak most államhoz és társadalomhoz hajlékért. Mit, mit nem csinálnak ezzel a vérlázító kérdéssel az okosok odafönt, nem tudjuk. De hogy valamit kell, sőt illik tenni, az egyszer bizonyos, mert az tűrhetetlen, hogy idegen láncolok nagyúri kényelemmel terpeszkedjenek és hízzanak azon a magyar véren, amelynek gyenge reményekre jogosító, állam és társadalom leggondosabb ápolásra érdemes sarjai ezrével senyvednek a marhakocsikban.« (Ugy van!) Azt hiszem, t. Nemzetgyűlés, köztünk nincs nézeteltérés arra nézve, hogy ezt a kérdést sürgősen meg kell oldanunk. (Általános helyeslés!) Ha az igazságügyminister ur itt volna, megkérném, de igy is megkérem arra, hogy hajtsa végre azt az Ígéretet szigorúan, energikusan, hogy valahára ez a kérdés meg legyen oldva. Milcsevics János: Ne tűrje meg, hogy egy embernek 12 szobás lakása legyen ! Szádeczky Lajos: De ezzel nincs megoldva a kérdés a jövőre nézve. Diplomáciai utón intézkedni kellene, hogy megszűnjenek a további kiüldözések. Sokat lehetne erről beszélni, hisz valóságos európai botrány és valóságos rablásszámba megy az, hogy a megszállott területeken a jogos tulajdonosoktól elveszik a házakat, felpakolják őket marhakocsikba ós kitelepítik onnan. Európa tűri ezt, nekünk pedig jóformán még panaszkodnunk sem szabad, mert a cenzúra például letiltja azokat a cikkeket, amelyek erről szólanak. Eszünkbe jut a szabadságharc után kesergő magyar nóta egyik passzusa, hogy : »Magát az eltiport magyarnak kisírni sem szabad.« Ezenkívül fel kell világosítani a megszállott területeken lévő magyarokat is, hogy ok nélkül ne jöjjenek ide, mert sokan tájékozatlanságból jönnek ide, azt hivén, hogy miután a béke alá van irva, itt az ideje most már választaná aközött, hogy magyarok akarnak-e maradni, vagy idegen állampolgárok. Es ha idejönnek, találkoznak részvétlenséggel, szívtelen seggel ós — sajnos — a ministeriumokban találkoznak államtitkárokkal, tanácsosokkal, akik nemhogy vigasztalást nyújtanának nekik, ha már segítséget nem, hanem gorombasággal és mondhatnám, a legnagyobb tapintatlansággal kezelik őket. Neveket tudnék mondani... e vi július hó 29-én, csütörtökön. Milcsevics János: Mert nem vesztegetnek! Elnök (csenget) : A képviselő ur egy közbeszólást tett, amely azt jelenti, mintha a hivatalnokok megvesztegethetők lennének. Mindent lehet a képviselőházban mondani, ha bizonyítékok vannak reá. Ha bizonyítékok nincsenek, akkor az ilyen kijelentés rágalom és emiatt a képviselő urat rendreutasítom. (Általános helyeslés.) Kérem a szónok urat, méltóztassék folytatni. Szádeczky Lajos : Nem akarok ezzel a kérdéssel tovább foglalkozni, nem akarok »infandum ren ovare dolorem«. Áttérek felszólalásom utolsó részére, egy örvendetesebb dologra, hogy sok nemzeti külső és belső keserűségünk között egy örvendetes jelenséget látok, amelyben bizodalmam van. És ez az, hogy valahára a magyar nemzet képviselete rájött arra, hogy nem szabad tovább testvérharcot folytatni, hanem össze kell forrnunk testvéri szeretetben és egyetértésben; hogy megalakult az egységes, összeforrott kormánypárt, ami Bethlen István kormányalakítási kísérletének kétségkívül nagy érdeme. Ez az, amiben én vigasztalást találok a jövőre, valamint abban is, hogy az ellentétes kérdéseket igyekszünk békés kiegyenlítéssel megoldani, mintahogy ez a foldbirtokreform dolgában is megtörtént. Ezt várja tőlünk : az összeforradást, az egyetértést, a haza érdekének a szolgálatát a nemzet. Engedtessék meg nekem, hogy egy választónőmnek, egy igen intelligens asszonynak a leveléből csak a következő részt olVassam, föl (olVassa) : »A kormány már bemutatkozott. Meglátjuk, hogy mi lesz tovább ? Bárki, bárhogy, csak ne pártérdek, huzavona, hanem Magyarország érdeke volna mindnyájuk törekvése!« Ezt várja tőlünk a haza, a nemzet. Ez az egyetlen ut, amelyen kibontakozhatunk a sok nyomorúságból, mert különben félek, hogy ha tovább folytatnók a testvérharcot, a pártviszályt, akkor odajutnánk, amit Gyulai Pál híres költőnk megjósolt 20 évvel ezelőtt, az obstrukciók idejében, hogy ha igy folytatjuk, az a nemzet, amely törökkel, tatárral, némettel meg tudott küzdeni, a végén a saját maga testvérharca miatt pocsolyába fullad. A nemzetnek ez az összeforradása az első biztató jel arra, hogy ebből a nagy veszélyből ki fogunk tudni bontakozni. De én azért még nem merném felvetni azt az igen fontos és nevezetes kérdést, amit felvetett Andrássy Gyula gróf, hogy gondolhatnánk talán à királyválasztásra is. Olyan kérdés ez, amelytől sok hasznot remélhetnénk bár, de azt hiszem, egyben sok visszavonásnak, egyenetlenkedésnek, pártoskodásnak és meghasonlásnak is magja volna, mert nem tudom, tudnánk-e ebben a kérdésben egyetérteni, s ezért én ezt akkorra halasztanám, amikor már legsürgősebb, vitális országos érdekeinket biztosítottuk.
