Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-88

A Nemzetgyűlés 88. ülése 1920. évi augusztus hó 17-én, kedden. 499 mintha fáznék. Ezeknek a — nem mondom, gyanúknak, nem mondom, vádaknak — de ezeknek a megjegyzéseknek, ha tovább fonjuk a logikai fonalát, mi következnék ebből ? Az, hogy a pénzügyminister, aki bizonyos köröknek, ugy látszik, kedvezni akar, miért teszi ezt ? Ezt a kérdést ugyan nem hallottam felvetni, de magam vetem fel. Ha nekem bármi okom lenne arra, hogy azoknak a bizonyos köröknek kedvezzek, méltóztassék elhinni, hogy azután, miután az állami szolgálatból kiléptem, nekem igen sok alkalmam lett volna megszerezni azokat az előnyöket, egészen más utón, jogosan és mindenféle közszerepléssel össze nem férő módot elkerülve. Én mégsem tettem. Tehát épen most, mint pénzügyminister, személyes momentumokból nem vágyakozhatom olyan nagyon az után, hogy azokkal a körökkel, bármi kedvezményt élveztessek. Ha ezt nem teszi fel rólam — amint remélem, hogy nem teszi fel rólam — a Nemzetgyűlés egy tagja sem, akkor mi okom lehetne arra, hogy kiméljem ezeket a köröket ? Addig, amig itt vagyok, mint pénzügyministernek természetesen szükségem van a bizalomra. Ezt a bizalmat sokkal könnyebben elnyerhetném, ha engedve a hangulatnak, egyenesen nekimennék és csinálnék olyan intézkedéseket, amilyeneket — megmondom — sokan javasoltak nekem jóindulatukig, hogy tessék-lássék intézkedések legyenek, amelyek azonban megnyugtatják a közvéleményt. Erre én képtelen vagyok. En a bizalmat nem avval akartam megnyerni soha, hogy én valami tetszetős dolgot csináljak, ami a nagyközönségnek és a nem szakértő közönségnek tetszenék. Lehet, hogy nem politikus módon járok el, de én nem vagyok politikus, hanem pénzügyminister. Én olyan tessék-lássék dolgot, ami nem végrehajtható, amit nem lehet szakszerűen megcsinálni, nem csinálok meg a közhangulat kedvéért. Én a bizalmat avval akarom megnyerni, hogy lássa a közvélemény is, hogy amit csinálok, az komolyan át van gondolva, az végrehajtható és tényleg az ország javára válik és a mi irányunknak. Nem csak papiroson, de ténylegesen. Áttérek itt a hadinyereségekre. Miért nem tudtam eddig még olyan intézkedést javasolni itt, ami általános tetszésnek örvendjen ? Mehetnék azon az utón tovább, hogy fentartanám a természetes személyekre vonatkozólag is a régi hadinyereségadót. De a régi hadinyereségadó először is nem volt hadinyereségadó, hanem jövedelemtöbbleti adó, aminek az a tetszetős neve volt, hogy hadinyereségadó. Ez a hadinyereségadó nagyon igazságtalan volt sokszor épen amiatt, mert nem tudott megbirkózni azzal a nehézséggel, hogy megállapitsa az igazi hadinyereséget. Számtalan eset van, hogy kezdő exisztenciák, akiknek jövedelme épen a legutóbbi három-négy esztendő alatt növekedett a természetes fejlődés szerint, vagy uj állások elnyerésével, hadinyereségadó alá estek. Tehát ennek folytán az ujabb emberek jobban meg voltak terhelve, mint régi konkurrenseik. De igazságtalan vol ez az adó azért is, mert hiszen a hadinyereség nem volt megkülönböztetve. A hadinyereséget meg tudta fogni ott, ahol rendes könyvvezetés van, ahol valakinek rendes foglalkozása van. De nem fogta meg épen azokat a hadinyereségeket, amelyeket legjobban szeretnénk mindnyáj an megfogni. Most, ha fentartanók ezt a régi hadinyereségadót, még sokkal nehezebb helyzetbe kerülnénk. Az utóbbi esztendőkig,-ha valakinek több jövedelme volt, mint a háború előtt, lehetett azt mondani, — mondom, sokszor nem igazságosan, — hogy ebben konjunkturális haszon rejlett. De ma ilyen jövedelem- és ilyen értékeltolódások mellett a régi hadinyereségadó egyáltalán nem állhat meg. Méltóztassék csak azt venni, hogy a jövedelmek hogyan oszlanak meg ma. Hiszen a nemzeti jövedelemből, — azt hiszem, nem mondok sokat, — öt-hat milliárd megy a munkabérek kifizetésére a mezőgazdasági és ipari munkásoknál. Maguk a köztisztviselők körülbelül másik öt-hat milliárdot fizetnek élelmiszerekért, ez tehát a gazdákhoz megy, ahol szintén annyira eloszlik, hogy nem tudom megfogni. Már most mi a jövedelem-emelkedés ? Ha valakinek — mondjuk, — egy ügyvédnek, egy mérnöknek azelőtt volt 10.000 korona jövedelme és ma van 30—40.000 korona jövedelme, annak igazában nincs jövedelemtöbblete, mert a pénz elértéktelenedése következtében ma még kevesebb a jövedelme, mint annak idején volt, a mikor névértékben sokkal kevesebb volt.' Ezek óriási nehézségeket idéznek elő, amik igazságtalanságokra vezetnének. Ez az adó tisztán jövedelemtöbbleti adó lenne ma, amely nem az igazi jövedelemtöbbletet fogná meg, hanem csak a jövedelem névértékének emelkedését, tulajdonképen tehát üres fogalom lenne. Ez igy igazságtalan volna. Itt felhozták azt, hogy valamit mégis tenni kellene ezeknek a konjunkturális nyereségeknek a megfogására. A konjunkturális nyereségeket, amint azok lecsapódnak ingatlanokban vagy értékpapírokban, el fogjuk érni, még pedig el fogjuk érni a nagy vagyonadónál, amely erre a legalkalmasabb adónem. De ha nincs ingatlanba vagy értékpapirba fektetve, akkor nagyon nehéz,' mert a jövedelmi és vagyonadó jóformán önadóztatás, mert vallomáson nyugszik. Épen ezek az elemek nem fogják bevallani konjunkturális nyereségeiket. Más mód nincs, hogy megfogjuk, ha nem akarják bevallani : vagy denuncziácziók alapján kell eljárni, vagy nyomozni kell. A kinyomozás folyamatban van. Sok indicium van, rá is jöttünk sokszor ilyen konjunkturális jövedelemre, de igen nehéz a dolog. Egész külön nagy adórendőrséget kellene föMUitani olyan méretben, aminőkben ma azt meg sem tehetjük különböző okokból. A háborús vagyonemelkedések könnyebben lesznek elérhetők a vagyonadónál. Kétségtelen, hogy ott is nehézség van ; épen most foglalkozunk e problémával. Nálunk vagyonadó csak 1916 óta 63*