Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.
Ülésnapok - 1920-78
À Nemzetgyűlés 78. ülése 1920. évi augusztus hó 5-én, csütörtökön. 24Í szelni, hanem ezeknek csak ama fontos részletéről, amelyet a mai törvényjavaslat aktuálissá tett. Magyarország a várnai csata után volt ugyanabban a helyzetben, amelyet az 1920. évi I. te. bevezetése megir, hogy t. i. a királyi hatalom tényleges gyakorlása tartósan megszűnt. A nemzet vitéz királyáról, Ulászlóról nem tudta, hogy az élők sorában van-e még avagy már halott. A csecsemő korában, választás nélkül szent István koronájával megérintett gyermek Lászlót, aki különben Frigyes német királynak volt a foglya, királyául elismerni nem akarta, a nádori méltóságot pedig, amely akkor be volt töltve, egymagában nem tartotta elégségesnek a királyi hatalom gyakorlására. Az országos tanács tehát, amelyet a királyok létében királyi tanácsnak neveztek, országgyűlést hirdetett, amelynek feladatát képezte, hogy a mai terminológiával éljek, az állami főhatalom gyakorlásának megállapítása. Az országgyűlés erre az alkalomra külön pecsétet csináltatott magának, amelyre a kettős keresztet vésette ezzel a felírással : Sigillum Universitatid Regni Hungáriáé : a magyar királyság egyetemének pecsété, evvel jelezni kívánván azt, hogy az a hatalom, amely rendes időben a koronás királyt illeti meg, ezúttal ideiglenesen szintén az ország összességére szállt. Ezután következett t. uraim, a kísérlet az ország hét főkapitányának megválasztásával, de már a következő' évben az országgyűlés rájött arra, hogy az állami főhatalmat akként lehet a leghelyesebben gyakorolni, ha az egyetlen ember kezébe tétetik le. Már az 1446-iki országgyűlés kimondta, hogy kormányzót kell választani. Kormányzóul pedig az ország fegyveres erejének fő birtokosát, az ország fővezérét, Hunyadi Jánost választotta meg. Hogy ezeket a történelmi adatokat kiegészítsem, talán nem lesz felesleges megemlítenem, hogy Hunyadi János kormányzó a következő évben, Héderváry Lőrinc nádor halálakor Garay László személyében uj nádort választatott. Amikor ezen közel félezeréves adatokat felsorolom, mintha csak az 1920. évi eseményekről beszélnék. Ugyebár, a nádori méltóság betöltése az állami főhatalom gyakorlására megfelelőnek nem találtatott. Az 1445-iki országgyűlés pecsétjének jelentősége teljesen analog azzal, amit az 1920: 1. tcikk bevezetése és 2. §-a a nemzeti szuverenitás kizárólagos gyakorlásáról megállapít. Ugyanennek a törvényjavaslatnak az indokolása, T melyre lehetetlen meg nem jegyezni, hogy a történelmi előzményeket a tényleg fenmaradt adatoktól meglehetősen függetlenül ecseteli, említést tesz egy általa kormányzói tanácsnak nevezett szervről, melynek eszméje felmerült, azonban elvettetett. Ez analogice körülbelül megismétlődése lett volna az ország hét főkapitányával való kísérletnek. Ez alkalommal azonban sem hét, sem három főkapitány, avagy tanácsos, miként annak terve felmerült, nem válaszatott, mert ugy látszik, a nemzet megérezte azt, hogy az állami főhatalmat NEMZETGYŰLÉSI NAPLÖ. 1920—1921. — IV. KÖTET. megosztott, vagyis leszállított felelősséggel gyakoroltatni csak az országnak kárára lenne. Fájdalom, történelmünk utolsó évei keservesen megtanítottak bennünket arra, hogy országunk mindig annak látta a legnagyobb kárát, hogy azok, akik intézkdésre voltak jogosultak, a válságos pillanatokban a felelősségüket nem kellőkép érezték, mert módjukban volt azt másokra áthárítani. Hány veszett csata és hány elmulasztott intézkedés terhe nyomja e tekintetben történelmünk utolsó lapjait. Amikor aztán a Nemzetgyűlés ismét kimondta, hogy kormányzót kell választani, kormányzóul pedig a ország fegyveres erejének főbirtokosát, az ország fővezérét választotta meg, ezzel megmutatta, hogy súlyos időkben nemcsak képes, de akar is meríteni a multak hagyományaiból. A két kormányzói törvény megegyezik abban, amit én az 1446-iki törvényből, mint kerekebben koncipiáltból fogok idézni, hogy a »kormányzónak olyan hatalma legyen, amilyen a királyi felségnek volna.« De ezen jogok körülírása, korlátozása tekintetében a két törvényt mélységes szakadék választja el egymástól. Ha nézzük az 1446-iki törvényt, azt látjuk, hogy annak feltétlen megszorításai főleg csak arra vonatkoznak, hogy a kormányzó királyi birtokokat, ami akkor egy volt az állami javakkal, mind el ne adományozhassa. Erre vonatkozott az a 32 jobbágytelkes maximum s a kétszeres adományozás kizárása. De ezzel a kérdéssel nem akarok foglalkozni, mert fájdalom, ez abszolúte nem aktuális. Rég elmúlt annak lehetősége, hogy a haza iránt tett jó szolgálatokat királyi birtokok adományozásával jutalmazhassuk. De nem mulaszthatom el felemlíteni és hálával megemlékezni azokról az egyes városokról és községekről, sőt egyes magánosokról, akik a múlt hagyományai iránt való ragaszkodásból, anélkül, hogy erre a Nemzetgyűlés intézkedésére lett volna szükség, lehetővé tették a kormányzónak azt, hogy a hadi érdemeket vitézi birtokok adományozásával jutalmazhassa és az ily módon kitüntetettek részére elidegeníthetetlen családi kisbirtokokat létesíthessen. (Helyeslés.) Az 1446. évi törvénynek azzal a rendelkezésével, mely szerint bizonyos ügyekben a kormányzó csakis az országos tanács meghallgatásával intézkedett, analog intézkedés van az 1920:1. te. 13. §-ában, mely kimondja, hogy a kormányzó a végrehajtó hatalmat csakis a felelős ministerium utján gyakorolhatja. Azon megszorításokban, melyek e tekintetben az 1446-iki törvényben fel vannak sorolva, legelső helyen áll az, hogy a kormányzó érsekségeket, püspökségeket és nagyobb apátságokat az országos tanács meghallgatása nélkül nem adományozhat. Ez a törvényes rendelkezés a magyar kormányzó főkegyúri jogát nemcsak körülirta, hanem meg is állapította. Ezzel szemben az 1920-iki törvény kimondja, hogy 1 «, kormányzó főkegyúri jogokat nem gyakorolhat. Itt bizonyos gyengeséget látott a 31
