Nemzetgyűlési napló, 1920. III. kötet • 1920. május 18. - 1920. június 26.
Ülésnapok - 1920-61
394 A Nemzetgyűlés 61. ülése 1920. évi június hó 16-án, szerdán. rem t. képviselőtársaimat, — talán nem tartozik ennek az interpellációnak keretébe, de lia már itt tartok, megteszem — hogy hasonló recept szerint méltóztassanak dolgozni. (Halljuk! Halljuk!') Szijj Bálint: Halliuk, mert drága az idő. (Derültség.) Pálfy Dániel: Olyan témát hozok ide, amelyet előttem már legalább 20 képviselőtársam tett interpelláció tárgyává : a tisztviselők illetményügyé fc. Miután azonban sem az előttem interpelláló képviselőtársaim érdemleges választ nem kaptak . . . Friedrich István: Sem a tisztviselők nem kaptak semmit ) Pálfy Dániel : . . . sem pedig érdemleges intézkedés nem történt ebben a nagyfontosságú ügyben, kénytelen vagyok a Nemzetgyűlés idejét néhány percre igénybevenni. (Halljuk ! Halljuk !) Talán nem szólaltam volna fel, ha néhány nappal ezelőtt egy Szegeden lefolyt tisztviselőgyűlésen történt események nem adtak volna elhatározó lökést szándékomnak. Egy olyan gyűlés .lefolyásáról értesültem, amelynek nem az volt a szenzációja, hogy cipőt talpal a táblabíró, nem az volt a szenzációja, hogy más lakásába pénzért jár takarítani egy tisztviselő, nem az voit; a szenzációja, hogy erejét meghaladó napszámosmunkára kell vállalkoznia, hogy magát és családját eltarthassa, hanem az Volt a szenzációja, ami az én gondolatomat és érzésemet megragadta, hogy komoly, tekintélyes tisztviselők a számok megdöbbentő súlyával mutatták ki, hogy a VII. rangosztálybeli tisztviselő, ha hattagú családja van, korpával csak húsz napig tarthatja el a családját, fejenként és naponként egy kilogrammot számítva. Ezek mellett a megdöbbentő adatok mellett én nem tudok elmenni tétlenül. En felelősségem tudatában idehozom újra ezt a kérdést a Nemzetgyűlés elé, mert érzem, hogy ennek a nemzetnek az exisztenciája nem az árdrágítók és a valutaspekulánsok tág lelkiismeretére, hanem a szuronyok és a tollak hegyére van épitve. (Igaz ! ugy van !) Az a mi biztonságunk, hogy a posta, a vasút, a távírda jól funkcionál és azok a tisztviselők a helyükön vannak, ugy amint a bolsevizmus alatt is ezek a tisztviselők voltak az egyedüli bástyái a polgári gondolkozásnak, a nemzeti érzésnek és a nemzeti gondolatnak. (Igaz ! ugy van !) Egy végletekig elkeseredett hangú köriratot fogott el a szegedi polgármester néhány nappal ezelőtt, amelyben ó lerongyolódott és kiéhezett tisztviselő figyelmezteti tisztviselőtársait, hogy tegyenek egy uj, talán végső kísérletet még sorsuk megjavítására és óva intik egymást, vigyázzanak azokia a tisztviselőtársaikra, akik még jól tudnak ruházkodni és akiknek sertés hizik az udvarában, azokat ne vonják be maguk közé, mert azck még jólétben vannak és azokat a hatalom talán könnyen le tudja szerelni. En megdöbbentem, amikor láttam ezeket a súlyos adatokat és azt hiszem, hogy a Nemzetgyűlés lelkiismerete is fel fog ébredni akkor, amidőn ezeknek a szerencsétlen, sokat szenvedett tisztviselőknek a sorsáról van szó. Még súlyosabb ennél a nyugdíjasok ügye, azoké a nyugdíjasoké, akikkel abban a percben, amint megszűntek tényleges hivatalukat viselni és egy hosszú, egész emberöltőt betöltő munkásság után, amellyel a nemzetet szolgálták, visszavonultak, soha többet senki ne, törődik. Pedig ezek sorsával törődni kell, a nemzetnek meg kell mutatnia, hogy hálás az iránt a tisztviselő iránt, aki egész életét a nemzet szolgálatában töltötte. (Ugy van!) ^ T. Nemzetgyűlés ! Azok a képviselőtársaim, akik ebben a kérdésben előttem felszólaltak, a természetbeni ellátást sürgették és rámutattak arra, hogy ez körülbelül az egyedül célravezető mód akkor, amikor az árak ilyen lehetetlen módon fluktuálnak. Ezt a kérdést már 1917-ben szóvá tette itt az országgyűlés előtt egy indítvány keretében az én kerületbeli elődöm, dr. Kelemen Béla is. Már ő rámutatott arra, hogy a tisztviselők sorsán csak a természetbeni ellátással lehet könnyiteni. Es dacára annak, hogy maguk a tisztviselők kérték ezt, dacára annak, hogy az interpelláló képviselők is mind ezt sürgették, épen ebben az irányban nem történt más, csak Ígéret. De ez az Ígéret, amely 2920/M. E. szám alatt látott napvilágot, mérhetetlen örömet keltett a tisztviselők körében, akik érezték, hogy most egyszer olyan helyzetbe fognak jutni, hogy legalább az éhségük csillapítva lesz . . . Friedrich István : Csak lekvárt kaptak ! (Felkiáltások : Szacharint kaptak ! Zaj.) Pálfy Dániel : . . . nem kaptak semmit, ami zsírt és más egyebet kaptak volna, azt lelkiismeretlen tisztviselőtársaik, akik oda voltak állítva, hogy kiosszák ezeket a természetben való szolgáltatásokat, elsikkasztották. Meskó Zoltán : Kicsoda? ! Pálfy Dániel: Hogy kicsoda? Vizsgálat folyik ebben a tárgyban, azt hiszem, hogy ki fogják deríteni. (Zaj.) De ha ki fogják deríteni, akkor a halálbüntetés is kevés azokra, akik tisztviselőtársaik gyermekétől ellopták a természetbeni szolgáltatást. (Ugy van ! Ugy van !) Annál nagyobb volt, t. Nemzetgyűlés, a szomorúsága a tisztviselőknek, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy ez a természetben való szolgáltatás csak Ígéret, csak csalóka álom, amelyet nem váltottak valóra. Teltek, multak a hetek-hónapok és a természetben való szolgáltatásból úgyszólván semmi sem lett. (Ugy van !) Ahelyett, t. Nemzetgyűlés, hogy kiszolgáltatták volna legalább a pénzbeli egyenértékét a természetben való szolgáltatásoknak, kapott a tisztviselő egy ajándékot a pénzlebélyegzés képében. Amikor ez a mindenéből kifosztott és valóban sokat szenvedett osztály, utolsó tárgyait vitte el a vásárra, hogy megélhessen, amikor a tisztviselő felesége álmainak és vidám estéinek osztályosától, a zongorájától vált meg, hogy némi pénzhez jusson maga és a családja, akkor jön a pénzügyminister rendelete a lebélyegzésről és a zongora fele árát, annak a zongorának az árát, amelyet J soha többé annak a tisztviselőnek a felesége és