Nemzetgyűlési napló, 1920. III. kötet • 1920. május 18. - 1920. június 26.

Ülésnapok - 1920-49

148 A Nemzetgyűlés 49. ülése 1920. évi május hó 28-án, pénteken. hanem elutasították. (Mozgás.) Természetes, hogyba csak ennyire bürokratikusán és minden meleg szeretet nélkül intézik ezeket a kérdéseket, akkor nagyon sokat nem várhatunk. Én feltétlenül helyénvalónak és feltétlenül szükségesnek tartanám, hogy a hadifogolyügyeknek összes szálai egy központi hivatalban egyesittessenek. (Félkiáltások bal felöl : Bégen kellett volna!) Bizonyos mértékig már történtek lépések ezen egyesités felé, amennyiben néhány nappal ezelőtt a Vöröskereszt hadifogoly osztályát felszivta ' magába a honvédelmi ministerium, de ezenkivül okvetlenül szükségesnek tartanám azt, hogy létesíttessék vagy a külügyministerium kebelében, vagy pedig tárcaközileg, tehát mindkét ministeriumtól függetlenül egy olyan hadifogolyhivatal, mely a német és osztrák hasonló hadifogolyhivataloknak mintájára állittassék össze. Németországban egy hadifogolyministeriumot tartottak érdemesnek felállítani, Ausztriában pedig van egy Reichsstelle für GefangenenFürsorge, amelyben az összes odatartozó szálak összefutnak. Egy ilyen hivatalt tartanék szükségesnek Magyarországon is, mert igen szétágazók, igen terjedelmesek azok az ügyek, amelyek a hadifogolygondozáshoz tartoznak, és ugy találom, hogy ennek ma még nálunk nem tulajdonítanak kellő fontosságot. Méltóztassanak meggondolni, körülbelül 158.000 javakor béli magyar hazafiról és honfitársunkról van szó, akik eltekintve minden etikai, minden érzelmi momentumtól, óriási közgazdasági értéket, óriási munkaerőt képviselnek, óriási erőt képviselnek hadügyi szempontból is, amit nélkülöznünk kell évek hosszú során át. Ezeknek az ügyei terjedelmesek, mert nemcsak a hadifoglyok gondozásával, a külföldön lévő hadifoglyokkal való érintkezéssel, levelezéssel függnek össze, de azoknak hazahozatalával is, a hazahozatalnak pedig százféle vonatkozása van. Csak megemlitem a kül- és belpolitikai vonatkozást, a forgalmi, a közegészségügyi, a közrendészeti, a pénzügyi vonatkozásokat. Olyan bonyolódott és százfelé ágazó ügyek ezek, hogy igenis, feltétlenül megérdemelnék egy külön hivatal felállítását. Ennek a hivatalnak az élére szeretném, ha egy olyan magasabbrangu vezérkari tiszt kerülne, akinek nemcsak megvan a tág látóköre, hanem aki azonkívül bírja lehetőleg a főbb európai nyelveket és aki — ami a főkivánalom lenne — maga is hadifogoly lett légyen, hogy tapasztalatból ismerje a hadifoglyok szenvedéseit, ismerje azokat az utakat, amelyeken át ővelük érintkezni lehet. Ezen általános megjegyzések után áttérek a részletekre. Az Olasz- és Franciaországban lévő hadifoglyainkra nem akarok részletesebben kiterjeszkedni, mert hál Istennek, kevés kivétellel — talán a betegek kivételével — ezek máris mindnyájan hazakerültek. Minket elsősorban ^Oroszország érdekel, mert ott vannak még tömegesen fogságban sínylődő honfitársaink. Méltóztassanak elnézéssel lenni, ha beszédem további folyamán legtöbbnyire olvasni fogok, de a számadatoknak lis különösen az orosz neveknek olyan tömegével kell megküzdenem, amit lehetetlen mind a fejemben tartanom. A külügyminister urnák február 28-ikán előterjesztett interpellációra adott válasza szerint Szovjetoroszországban 40.000, Szibériában 118.000 magyar van. Tudomásom szerint ezeket a hazahozatal szempontjából két csoportra kell osztani. Az egyikbe tartoznak a Kelet-Szibériában lévők, akiknek száma kb. 12—15.000, ezek a Yladivosztok felé gravitáló vonal mentén vannak, tehát Yladivosztokból per mare, tengeren át lehet őket hazaszállítani. A nagyobb szám — az én számitásom szerint 80—90.000 — NyugatSzibériában van. A Kelet- és Nyugat-Szibériában lévő hadifoglyok száma az én adataim szerint 105.000, a külügyministerium adatai szerint 158.000. A mutatkozó 53.000-nyi differencia valószínűleg az európai Oroszországban lévőkre és az időközben már hazaszököttekre oszlik el. Gróf Somssich akkori külügyminister ur februárban tett kijelentése szerint már akkor kezdtek a vezető körök eltérni attól az elvtől, amelyhez — sajnos — túlsokáig ragaszkodtak, hogy ezeket az összes orosz foglyokat per mare, via Yladivosztok kell haza hozatni. Ez teljes lehetetlenség, mert eltekintve attól, hogy a rendelkezésre álló hajóür sem elegendő, egy embernek a hazaszállítása ezen az utón 75.000 koronába kerülne és igy, ha csak 100.000 embert számitok is, akkor is 7V2 milliárd koronát kellene erre fordítani, A keletszibériai 15.000 fogoly feltétlenül tengeren hozandó haza és ezekre nézve a kilátások tényleg nagyon kedvezőtlenek. Erre később térek majd rá. Hogy általános képet nyerhessünk a mi ottan iszerencsétlen honfitársaink sorsáról, azokról a kimondhatatlan testi és lelki szenvedésekről, melyek között ezeknek sinylődniök kell, szabadjon elsősorban is felolvasnom egy levélnek néhány passzusát, mely levelet egy ismerősöm irt a szüleinek. Nem akarom kutatni a t. Nemzetgyűlést (Halljuk ! Halljuk !) a levél teljes tartalmának felolvasásával, hiszen én ezt a levelet kinyomattam és t. képviselőtársaim között szétosztattam néhány nappal előbb, (Felkiáltások : Olvastuk !) ugy hogy annak tartalma t. képviselőtársaim között ismeretes, szabad legyen csak egy pár markáns részt kikapnom belőle, mert tipikus előadása ottani magyar hadifoglyok szenvedéseinek. A többek közt ezt irja (olvassa) : »Azonban én még szerencséről beszélhetek azokkal a szegényekkel szemben, akik nem tudták ezt a kálváriát elviselni, kiknek lelki egyensúlyuk megbillent a megpróbáltatások következtében és kik mindaddig, amig veszedelmesekké nem lesznek, itt velünk teljesen szabadon osztják a mi sorsunkat s lassan egészen megszokott alakokká válnak a tábor lakói előtt.«