Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-34

A Nemzetgyűlés 34. ülése 1920. évi április hó 24-én, szombaton. 227 takarékpénztári jegyet bocsátottak ki és ebben a felhatalmazási törvényjavaslatban is négyszáz rnilló jegy kibocsátására kérnek engedélyt.. Én azt tartom, hogy ha be nem szüntetjük az uj pénzjegyek kibocsátását, pénzünk annyit sem fog érni, mint az a papiros, amelyre nyomják. Az uj bankjegykibocsátást el kellett volna kerülm és hiszem is, hogy a kormány csak a legszükségesebb esetben fog élni továbbra is ezzel a jogával, mert ha a sajtógépet az állam rendszeres jövedelmi forrásává avatjuk, pénzünket mesterségesen fogjuk értéktelenné tenni. Szó sincs róla, én nem uj adójavaslatokat ajánlok a pénzügyminister ur figyelmébe, mert mi is elmondhatjuk Franklin Ábrahám-apójával, hogy az idők olyan súlyosak, hogyha csak azokat az adókat is kellene megfizetnünk, amelyeket a kormány ránk ró, elég teher nyomná vállainkat. De még több bajunk is van. Renyheségünk kétszer annyi, kevélységünk háromszor annyi adót vet ki ránk, amit sem elengedni, sem pedig enyhíteni nem lehet. Az uj adók helyett sokkal racionálisabb pénzügyi politikát merek ajánlani a pénzügyminister ur figyelmébe. Méltóztassék behajtani a hátralékos adókat. Megállapítható, hogy az uj üzemek és részvénytársaságok a háború alatt, különösen öt év óta egyáltalában nem, vagy csak nagyon kis részben fizettek mindezideig vállalati, vagy hadinyereségadót. Pedig nem a kibuvási szándék tartja őket ettől vissza, hiszen könyörögnek az adófelügyelőségeknek, hogy fizethessenek, de az adókivető-bizottságok alig működnek, az adófelügyelőségeknél pedig a hallatlan restanciákat a csekélyszámu személyzet elvégezni nem tudja. Tekintettel arra, hogy az adókivetési műveletek sokszor hónapokig eltartanak, fel kellene hatalmazni az egyes pénzügyi hatóságokat arra, hogy az azelőtti adatok alapján egy bizonyos hányadot, az uj adókra való tekintet nélkül, előzetesen beszedhessenek. Bármilyen rosszak és elavultak is az adótörvények, lehetne olyan intézkedéseket tenni, hogy az állam minden esztendőben hozzájuthatna ahhoz, ami őt megilleti. Például nem lehetne-e a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat arra kényszeríteni, hogy az évi mérleg elkészitésénél a tiszta jövedelem tizszázalékát kötelesek legyenek az állampénztárba adóelőleg gyanánt befizetni ? Hogy a magyar pénzügyi adminisztrációnál nincs rosszabb és elavultabb a világon, azt bizonyítják az illetékkiszabási törvények és az illetékkiszabási rendszer, (Ugy van! Ugy van ! a jobboldalon.) A mostani fluktuáló pénzügyi viszonyok következtében különösen a köztisztviselők helyzete annyira szomorú, hogy házaiktól nagyon gyakran megválnak. Most csaknem látatlanba veszik a házakat, ugy mint a börzén a papirost és gyakran már az ötödik kézben van az ingatlan, de az illetéket még az első átruházástól sem fizették meg. Erre vonatkozóan tehát van szerencsém nekem a t. Nemzetgyűlésnek a következő határozati javaslatot beterjeszteni (olvassa.) : »A Nemzetgyűlés utasitja a kormányt, hogy addig is, mig az összes eddigi adótörvényeket nem egyesitik, novelláris utón rövid törvényjavaslatot terjesszen sürgősen a Nemzetgyűlés elé, mely szerint : 1. minden nyilvános számadásra kötelezett vállalat tartozik évi zárszámadásának a cégbíróságnál való bemutatása előtt, de legkésőbb a rendes évi közgyűlés megtartását követő 8 nap alatt a közzétett eredményszámlában feltüntetett nyereségnek 10%-át az állampénztárba a később kiszabandó adótartozására előleg gyanánt befizetni ; 2. a pénzügyi hatóságok az adózótól minden esztendőben, az azelőtti adókövetelés során az előző adóciklusra megállapított összeg arányában bizonyos hányadot előleg gyanánt szedhetnek be ; 3. ingatlanoknak élők közti jogügylet utján való átruházása esetén az előirt százalékos illetéket a fél a telekkönyvi átírás előtt tartozik lefizetni. A lefizetés igazolása nélkül a telekkönyvi átírást ne hajtsák végre.« Adót, véleményem szerint, ebben az országban csak a kisgazda és a tisztviselő fizet eleget, a nagybirtok még mindig a régi vagyonbecslések alapján fizet, még pedig aránylag kevesebbet, mint a kisbirtokos. Pedig az adózásban való regresszivitás a legantidemokratikusabb és a legerkölcstelenebb dolog a világon. Nem fizet elég adót, amint mondottam, az ingatlan tőke, de az ingó-tőke sem ; a vállalkozó, a kereskedő, sőt a szabad foglalkozású polgárok sincsenek teljes szigorúsággal megadóztatva. Tudom, hogy nem sütkérezhetek a népszerűség fényében, amidőn ennek a véleményemnek kifejezést adok, de elvégre itt is meg kell mondani az igazságot. Magyarországon elegendő adót eddig csak a kisgazda fizet, túlságosan sok adót csak a megszabott fizetésű egyének, mert ezeknek meg lehetett mindig pontosan állapítani a jövedelmét és kacagtató, hogy a progresszivitás elve az egész magyar adózásban legelőször a tisztviselők adójában nyilatkozott meg. Köztudomású dolog, hogy az adó nem éri el az összes jövedelmeket, de a vagyonadó és jövedelmi adó törvényeit se hajtják végre radikálisan. Ennek az oka részben a mai állapot, amikor a törvénytisztelet érzése csaknem kihalt az emberekből, de főleg az, hogy annak szankcióit nem a mai idők pénzhullámzásához szabták. Azt hiszem, nem akadékoskodom, ha ezek után kijelentem, hogy pénzügyi politikánk a háború kezdetétől a határozatlanság és a kapkodás dilettánsi jeleit mutatja. Az adófelügyelőség szörnyű munkáját kevés, rosszul fizetett, munkával agyonsanyargatott és részben hozzá nem értő tisztviselő végzi és ahelyett, hogy p. o. a menekült tisztviselőket beosztanák az adófelügyelőségek restanciáinak elvégzésére, azokat fizetjük, hasznos munkát pedig nem kívánunk tőlük. Helyes és viszonyainknak megfelelő adópoli29*