Nemzetgyűlési napló, 1920. I. kötet • 1920. február 16. - 1920. április 16.

Ülésnapok - 1920-4

A Nemzetgyűlés 4. ülése 1920. évi február hó 23-án, hétfőn. 35 deszkabódékból vigyenek ki majdnem minden 24 órában 10—12 halottat a temetőbe. Nem tűrhetjük ezt. Ha ezek a jöttmentek meg mer­ték tenni velünk azt, hogy még háromszobás lakásokból is elrekviráltak egyet saját céljaikra, akkor nyúljon bele a kormány e kérdésbe erős kézzel és sajátítsa ki a lipótvárosi negyedet ezek részére. (Elénk taps.) Nincs egy nyugodt pillanatom, úgyszólván éjszakai álmaimat rontja meg ez a kérdés ; nem tudok jól aludni, amikor eszembe jut, hogy azok a szerencsétlenek deszka­lócákon kénytelenek éjszakáikat eltölteni. És ez már másfél esztendeje igy van. Eddig tűrnünk kellett, mert nem tehettünk mást, de most ke­resztény kurzus van, ha mi a krisztusi szeretet jelszavaival jövünk, akkor legelső sorban ezeken a testvéreinken akadjon meg a szemünk, segít­sünk rajtuk, ne majd, hanem most mindjárt, sőt már el is késtünk vele. Azt mondjuk, azt híreszteljük mindenfelé és látják ellenségeink is, hogy itt most már a keresztény magyar nép szerzett magának jogot ahhoz, hogy a nemzet ügyeit egyedül intézze. Igenis, ezt a jogunkat mi az idők végtelenjéig fenn fogjuk tartani. De ennek a követelmény­nek a teljesítése érdekében meg kell oldanunk a legsürgősebb teendőket, hadd lássa a szenvedő keresztény magyar nép, hogy azért jöttünk itt egybe, hogy a keresztény Magyarország felépí­tésén dolgozzunk és minden erőnket arra össz­pontosítsuk, hogy a keresztény magyar nép szenvedéseit, amennyire csak lehet, enyhíthessük. Az áruuzsorát én a következő módon kép­zelem letörni. Méltóztassanak megkérdezni akár­melyik kereskedőt, akár az áruboltokban, akár a piacokon, van-e egyetlen is közöttük, aki be­vallja magáról, hogy lánckereskedő és áruuzsorás. Meg kell állapitanunk, hogy nincs ; ha tehát nincs, akkor senki sem tiltakozhatik a legra­dikálisabb rendelet ellen, melynek ki kell mon­dania, hogy akit áruuzsorán érnek, annak tet­tét, mint a nemzet ellen elkövetett gyilkosságot azzal toroljuk meg, hogy bebörtönözzük és minden vagyonát elkobozzuk. (Élénk taps.) De ezt az intézkedést nemcsak meg kell hozni, ha­nem végre is hajtani. Az volt mindig az állami törvényhozás legnagyobb baja, hogy törvényeket alkottak garmadával, de azok végrehajtásával egyáltalában senki sem törődött. És most a közélelmezési minister úrhoz in­tézem szavaimat. (Halljuk! Halljuk!) Kérem a minister urat, tegye lehetővé, hogy erkölcsi testületek, pl. a községenkint megalakult Hangya fogyasztási és értékesítő társulatok, szövetkezetek, nagyobb társulatok, melyeket nagy számmal létesítettünk, épen olyan könnyűszerrel hozzá­juthassanak a vidéken élelmiszerekhez és szállí­tási igazolványokhoz, mint azok a zsidó keres­kedők, akik vagon tételekben hozzák fel az árut és uzsoraáron adják el. (Élénk helyeslés.) Addig, míg ezen nem segítünk, gyökeres orvoslást senki sem várhat tőlünk. Minthogy keresztény kurzus van, minthogy mi a keresztény magyarságért akarunk küzdeni és dolgozni és minthogy, sajnos, nincsenek közöttünk a magyar nők képviseleté­ben női képviselők, adjuk meg a magyar nők­nek legalább azt, hogy a magyar nőknek, kik a Választási küzdelemben a keresztény kurzus diadalra juttatásáért oroszlánrészt vettek ki, honoráljuk törekvésüket azzal, hogy a keresz­tény női tábor lelkéből kipattant azt a kíván­ságot, amelyet mi mindnyájan osztatlan lelkese­déssel tettünk magunkévá, valósítsuk meg a gyakorlati életben és a keresztény Magyarország szimbólumát, a kettős keresztet gyorsan helyez­zük fel a parlament kupolájára. (Élénk éljenzés és taps.) Haller József jegyző: Weiss Konrád! Weiss Konrád: T. Nemzetgyűlés! Száz és százezer tisztviselőtársamnak és állami alkalma­zottnak siró könnye szól itt az én szavaimból, amikor arról szólok a t. Nemzetgyűlésnek, hogy itt az utolsó óra ahhoz, hogy az én tisztviselő­társaim, az én kedves barátaim érdekében, akik­kel hosszú évtizedeken át együttműködtem, tegyünk valamit. Hónapok óta látjuk már, hogy az állami alkalmazottak érdekében semmi sem történik, Végkép le vagyunk rongyolódva. Akik azelőtt boldogságban, becsülésben, tiszteletben éltek, emberek, családok, állami alkalmazottak, vas­utasok, postások, birák, ma ott járnak kint a Teleki-téren az utolsó ingükkel, az utolsó nad­rágukkal és eladják azt, ami addig a vagyonuk volt, az egyetlen vagyonuk : a ruhájukat. És ezt ott a Teleki-téren a Galíciából idetódult söpredék viszi el és vigyorog rajtuk. T. Nemzetgyűlés! Én itt az utolsó órában követelem minden egyes nemzetgyűlési tagtól, hogy szálljon magába, tegye kezét a szivére és tartsa kötelességének, hogy az állami alkalma­zottakért mindent, de mindent megtegyen. (TJyy van!) Ide kell sorozni természetesen a vár­megyeieket is, hisz minden közalkalmazottról szó van. Mi, mint páriák éltünk az utolsó években és tengettük életünket. Nekünk jogunk van ettől a nemzettől, amely bennünket az utolsó években elhagyott, megkövetelni azt, hogy az utolsó órában, a sir széléről mentsenek meg bennünket és állítsanak talpra. Amikor az állami alkalmazottak és általá­ban a közalkalmazottak nevében itt felszólalok, megállapítani kívánom, hogy míg a múltban a közalkalmazottakról egyáltalában nem, vagy csak nagyon mostohán történt gondoskodás, addig a vasútnál pl. a tarifákban, a refakciák­nál az összes nagyüzemeknek, a Gyárosok Or­szágos Szövetségének, a Vegyészeti Iparosok Országos Szövetségének mindenféle állami támo­gatást megadtak, még pedig a mi rovásunkra. A Nemzetgyűlésnek kötelessége lesz a tarifák­nak a revíziója, és ha majd ezek tárgyalására kerül a sor, rá fogok mutatni arra, hol van 5*

Next

/
Oldalképek
Tartalom