Nemzetgyűlési napló, 1920. I. kötet • 1920. február 16. - 1920. április 16.

Ülésnapok - 1920-17

A Nemzetgyűlés 17. ülése 1920. évi március hő 24-én, szerdán. 221 sitsák, hogy valami kis földhöz jussanak, hogy ebben az országban, amelyet ők és elődeik vérrel és verejtékkel föntartottak, megélhessenek. Azonban az történt, hogy ismét nem hallotta meg a magyar országgyűlés a szegény emberek panaszát, ismét nem értette meg nyomorúságukat. Véleménynyilvánításukat, csoportosulásukat — mert csak idáig mentek, fegyverhez sohasem nyúltak •— fegyverrel, katonasággal verték szét, pedig ismétlem, ők fegyverhez nem nyúltak. Ha ez a dolog igy áll, mennyivel érthetetlenebb, hogy bár akkor, amikor bekövetkezett a háború időszaka, a háborús viszonyok, s a katona küzdött odakünt a fronton, akkor a fronton levő katonáknak földet, meg ezt amazt, mindenféle jókat ígértek, ezen a téren a mai napig sem történt semmi. Épen ezért, ha már a földbirtokreform javaslatával ezt a kérdést napirendre nem hozhatják hirtelen, ha már tavaszra nem intézkedünk, — aminthogy nem is intézkedhetünk, mert a törvények letárgyalása s a szükséges előkészület legalábbis egy évet venne igénybe — tehát ha a földreformot most nem is valósithatjuk meg, szükséges, hogy — legalább egyelőre — rendeletek utján, vagy jóakarat tanúsításával tudtára adjuk valamiképen azoknak a mezőgazdasági munkásoknak, akik tulajdonképen kisgazdák voltak és ismét azok akarnak lenni, hogy valami segítés történik rajtuk és lássák is ezek az emberek, hogy tesznek valamit érettük s nem lesznek tovább mostohagyermekei ennek az országnak és ennek a kormányzatnak. Lássák ezek az emberek, hogy igenis akarjuk, hogy ők itt megélhessenek és hogy ugy a nemzetgyűlés, mint a kormányzat s ennek az országnak minden néven nevezendő lakosa biztosítani akarja megélhetésüket ebben az országban és fejleszteni akarja jövőjüket. Azokkal szemben, amiket eddig elmondottam, szükségesnek tartom kiemelni, hogy történt egy különös eset, amely megnehezítette azokat a parcellázásokat, amelyek tulajdonképen osztályozás által történtek. Fokozta ennek a kérdésnek nehézségeit az, amire annak idején sem gondolt a Nemzetgyűlés, s amelynek orvosságát akkor sem találták meg. Ez : a 67-iki emancipáció. Akkor az ország lakosságának nagy része, amely azelőtt birtokot nem szerezhetett, felszabadult. Azok a kisbirtokosok, kisgazdák, sőt a középbirtokosok is, akik már addig a parcellázás által és az elosztozkodás folytán kisbirtokot szereztek, és igen sokan olyanok, akik addig kereskedéssel és más ilyen dologgal foglalkoztak, rávetették magukat a birtokszerzésre és ezt a nyomorúságot, amely talán lassan következett volna be, fokozta egészen a mai állapotig, amely tarthatatlan ebben a tekintetben. Ennek volt a következménye az, hogy a kisbirtokosok legnagyobb része fokozatosan ment tönkre a faluban, hamarosan kiszedték a lábuk alól a bérelhető területeket s középbirtokosokat, akik ennek az országnak mindig gerince voltak, akik a magyarság tekintetében mindig vezető szerepet vittek és akik megalapozták és megtartották ebben az országban a magyar nemzeti érzést, fenyegette ez az ujabb invázió, amelynek veszedelmére senkisem gondolt, s amely a mi középbirtokos és kisbirtokos osztályunkat félig-meddig tönkretette, mert nem gondoskodtak ellenszerekről, melyekkel a kisbirtokost, középbirtokost és gazdát meg lehetett volna védeni. Épen ezért most, amikor azon a ponton állunk, hogy a gazdasági munkás alig keres hetenként 90—100 koronát, mert a mezőgazdasági munkás napi munkabére átlagban 20 korona, de ebből le kell számítani azt, hogy — mondjuk — ha a hét közepére ünnepnap esik, nincs munkája, le kell számítani az esős időjárást, az esős őszt, tavaszt s az egész telet, amikor szintén nincs munkája, ezek az emberek tehát az egész évnek alig felerészében kapják meg a 20 koronás munkadíjat, más foglalkozásuk vagy keresetük pedig nincs, ezek a telivér, erős magyarérzésü, tiszta magyar emberek, mezőgazdasággal foglalkozván, tulajdonképen a régi kisgazdák utódai és azoktól származtak le, — ezek megsegítése elsőrendő feladat, mert nagyszámban vannak ebben az országban, s a jövőjük megalapozása által ezt az erős magyar népet, amely most a züllés útjára jutott, meg kell menteni, mert minden tekintetben ez az országnak alapja. Ezek az emberek — mint említettem — nem vettek részt a kommunizmusban, semmiféle forradalomban, a mainapig csendesen élnek és munkálkodnak odahaza s várják a Nemzetgyűléstől jövőjük biztosítását, mert most már az uj választójog alapján, amikor mindenkinek joga volt a választásokba befolyni, ő jogát ugy kívánta érvényesíteni, hogy most már reá is ráderül a jövő sugara és megélhetését azon képviselők által, akiket ő választott, kérheti és várhatja. Epen ezért abban a véleményben vagyok, hogy ezeknek az embereknek a jövőjével feltétlenül foglalkoznunk kell, a munkabérekre vonatkozólag pedig szintén kell valami rendet csinálnunk, mert ha a munkabérek dolgában nem intézkedünk, megint egy kellemetlen eset fog bekövetkezni, az, hogy ezek a munkások majd ismét szervezkedni fognak, ismét rá fognak térni arra az útra, melyre a gyári munkások rátértek és akkor ezzel az óriási, fegyelmezetlen és kulturálatlan tömeggel majd boldogulni egyáltalában nem lehet. Addig kell ezekkel a dolgokkal foglalkozni, amig az illetők utánunk jönnek, jóakaratunkat igénybe veszik és amig nem követelnek, de kérnek, kivannak és remélnek. Megtörtént az az eset, hogy egy munkásnő bement a szomszéd városba, mosott három napig s midőn az illető, akinél mosott, háromnapi munkájáért tiz koronát adott neki és kijelentette, hogy többet nem .ad és az illető zúgolódott azért, hogy neki csak 3 K 33 fillér jár