Tanácsok országos gyűlésének naplója, 1919. I. kötet • 1919. június 14. - 1919. június 23.
Ülésnapok - 1919-8
Tanácsok Országos Gyűlése 1919. évi június hó 2i. 215 -amit tapasztalunk, hogy teljes testvéri szolidaritásban egyesül a faluban a földmunkás a nagybirtokossal és a kisbirtokossal egyetemben. Én arra kérem önöket, elvtársaim, támogassanak bennünket, támogassák a vörös hadsereget, mert igy támogatják önök a diktatúrát. A hadsereg támogatja önöket, önök pedig támogassanak bennünket azzal, hogy a budapesti proletariátust, amely küzd és szenved odakint és nélkülöz itthon, támogassák kétféle módon : egyrészt ugy, hogy sorait kint a fronton kitöltik mezőgazdasági proletárokkal, másrészt pedig az itthon maradt családtagjaikat ellátják élelmiszerrel, hogy a csüggedés ne vegyen rajtuk erőt ki nt a fron ton. A vörös hadsereg pótlásának ma csak egyetlenegy lehetősége van: ha a falu segitségére siet a városnak. A falunak kell ma a kereteket kitölteni. A város továbbra is megteszi' .k ötele sségét. Azokkal szemben, alak itt a városban M akarják vonni magukat a védkötelezettség alól, lesz erőnk eljárni. A vidéken azonban önöknek nemcsak fizikai erővel, hanem szellemi fegyverekkel is segítségünkre kell sietniök. Segítségünkre kell sietniük azzal, hogy amikor a sorozóbizottságok megjelennek, akkor ne ugy — mint az tegnapelőtt történt — vasvillával fogadják azokat, hanem az agitátorok, a falusi munkástanácsok menjenek ki eléjük, segítsék Őket munkájukban és szállítsanak katonát a vörös hadseregnek. (Éljenzés és taps.) Elnök : Bogár Ignác és utána Nyisztor György elvtárs. Bogár Ignác : Tisztelt elvtársak ! Engedjék meg, hogy midőn ilyen komoly pillanatban felszólalok, először is egy közbeszólással foglalkozzam. Az a reményem, hogy azzal, amit mondok, egyszersmindenkorra elejét vesszük annak, hogy ezzel a témával magunk között még egyszer foglalkoznunk kelljen. Rendkívül tapintatlannak tartom azt, amikor valaki közbeszól, hogy hol vannak a szakszervezetek ? Évtizedek óta magam is, mások is, nagyon sokan, akik itt vannak, a szakszervezetekben lelkiismeretesen, becsületesen dolgoztak és ha ma Magyarországon proletárdiktatúra van és lehet, az tisztán és kizárólag a szakszervezetek évtizedes munkájának köszönhető. (Ugy van! Ugy van!) Ne becsüljék le a szakszervezetek munkáját, mert akkor, abban az időben ugy és csak azokban a keretekben lehetett dolgozni. A szakszervezetek rendkívül nagy munkát végeztek, különösen Magyarországon, mert hiszen tudjuk, hogy nálunk hiányzott a kultúra, nálunk a tömegek jobban el voltak butítva, mint külföldön, mégis sikerült óriási eredményeket elérni. És ennek a gyümölcsét élvezik ma önök. Hogy hol vannak a szakszervezetek ? Engedelmet kérek, ha nem lett volna szakszervezet, hol lenne ma a vörös hadsereg ? Hogyan bizhatna Böhm az ő hadseregében, ha az nem tiszta szakszervezeti munkásokból állana ? Akkor tessék tehát vigyázni a szavakkal és ne tessék olyan közbeszólásokkal zavarni a tárgyalást, amelyek csak rontanak a mai helyzeten. Foglalkoztak komolyabban is a szakszervezetek kérdésével, szerintem elég éles beállításban is, de a szakszervezeteket senki bántani nem kívánta. Ha egyik-másik bizonyos kritikát gyakorolt, az lehetett okos, vagy nem okos, erről azonban nem lehetett azt mondani, hogy a szakszervezeteket ki akarják végezni. Amint a múltban az egyeseknek és a munkásságnak szüksége volt a szakszervezetekre, véleményem szerint a proletárdiktatúrának, az államnak, az egész diktatúrának van szüksége a szakszervezetekre. Mi tehát becsüljük meg a szakszervezeteket jobban, mint eddig és hallgassunk el ezekkel a közbeszólásokkal. Eltekintve attól, hogy március 21-én egyezséget kötöttünk mi, munkások, megszűntek a szociáldemokraták és a kommunisták, csak szocialista-kommunisták vannak ; kell, hogy ezt végre respektáljukis. De bocsánatot kérek, nem mindnyájan születtünk kommunistáknak és ha ma egy táborban vagyunk akkor szentesítsük ezt azzal, hogy becsüljük meg egymást és feltételezzük a jóhiszeműséget. (Ugy van! Ugy van!) Hallottunk itt. elvtársaim, kritikákat a vidékre vonatkozóan. Én ismerem ugy a vidéket, mint egyes beavatottak, de ki kell jelentenem, hogy ha a vidéken vannak is hibák, a fővárosban is vannak. És ha a vidéki direktóriumokat nem jól választották meg, egész tárgyilagossággal megállapíthatom, hogy a fővárosban is ugyanaz történt. (Ugy van ! Ugy van !) És ha ez igaz, akkor nem siránkozni kell, hanem radikális elhatározással azon kell lennünk, hogy az oda nem való emberek minél előbb kitakarodjanak és akkor mehetünk tovább, dolgozhatunk az ügy érdekében. Vidéken — szó sincs róla — választottak be szolgabirákat, papokat, jegyzőket, de ugyanúgy Budapesten megválasztottak dzsentriket és nem tudom én kiket, akik teljesen megbízhatatlanok (Ugy van ! Ugy van !) és nem tudom, hogy nem ott szitják-e az ellenforradalmat ellenünk. (Zaj.) Hagyjunk el ezekkel a szemrehányásokkal, rámutattunk a hibákra, a bajokra, igyekezzünk azokat jóvátenni mindkét részen, fent is, lent is. Arról van szó, hogy a diktatúrát továbbra is fenntartsuk. Az a véleményem, hogy már elég volt a határozatokból és a lelkesedésből és most már tényleg tenni kell. Csatlakozom Böhm elvtárs felvetett gondolatához, hogy nagyon röviden fejezzük be a tanácskozást, kezdjük meg az intenzív munkát és menjen ki mindenki a harctérre. Nem kell arra várni, mig politikai megbízottak lesznek, hanem talán fegyverrel a kézben hozzanak áldozatot a proletárdiktatúráért. Az a vélemény, hogy a proletárdiktatúrából megéljenek, lehet cél : de végeredményben nem lehet üdvös a mi ügyünkre. Már pedig megállapítom, rendkívül sok ember van, aki teljesen félreérti a proletárdiktatúrát, egyéni érdekeinek kielégítésére kívánja felhasználni, amit azonban szintén meg kell szüntetnünk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy áldozatot is kell hoznunk a proletárság uralmáért és ne-
