Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.

Ülésnapok - 1910-813

8lS. országos ülés l9l8 tétében a következő kérdést intézem az igen t. honvédelmi minister úrhoz (olvassa) : »Hajlandó-e a honvédelmi minister ur annak idején intézkedni, hogy azon legénység és azon tisztek, akik a rendes béke és háború alatti katonai szolgálaton kivül még külön alkalmakkal több hónapon át katonai szolgálatot teljesítettek, mindjárt a leszerelés kezdetekor hazabocsáttassanak ?« (Helyeslés a jobboldalon.) B. Szurmay Sándor honvédelmi minister: T. ház! (Halljuk! Halljuk !) Bátor vagyok az imént elhangzott interpelláczióra feleletemet a következőkben megadni. Ez a kérdés, amelyet a t. képviselő ur felhozott, igen régen foglalkoztat nemcsak engem, hanem foglalkoztatja a többi hivatott katonai fórumokat is, sőt a kormány összes tagjait — hiszen mindegyik minister érdekelve van többékevésbbé ebben a kérdésben — és mondhatom, hogy ez a kérdés annyira elő van készítve, hogy semmiféle meglepetés nem érhet bennünket a tekintetben, hogyha tényleg rákerül a sor, a leszerelést kifogástalanul és simán elvégezhessük. (Helyeslés.) De megvallom, ón a mostani pillanatot nem tartom alkalmasnak arra, hogy ezt a nagy horderejű kérdést részleteiben is felvessük és tárgyaljuk, és ezért a ház engedelmével csak általánosságban fogok a kérdésben nyilatkozni. (Helyeslés! Halljuk.

1 Halljuk!) Elsőbben is azon főelvet állapítottuk meg a leszerelésre nézve, hogy a leszerelésnél a tömeghazaszállításnak és tömegleszerelésnek kell dominálnia, mert ezt kívánja az állam érdeke, ezt kívánják a forgalmi érdekek, jelesül a polgári forgalom elsőrendű érdekei, de ezt kívánják a katonai érdekek is. Annak daczára, hogy ezt a főelvet felállítottuk, nem lehet elkerülni azt, hogy igen sok egyénenkinti soronkivüli leszerelést foganatosítsunk, mert olyan rengeteg munka vár itt az országban elvégzésre az állam érdekében, hogy azt el kell végeznünk, mielőtt még a tömegek hazakerülnek. Csak néhányat akarok ezek közül felsorolni. Ilyen például a közigazgatásnak a képesítése azon nagy feladatokra, amelyek elsősorban megoldásra várnak, a forgalomnak az életrekeltése szárazon és vízen egyaránt, főleg pedig annak fokozása, azután a közbiztonság, a rend fentartására szükséges nagymérvű előkészület, (Élénk helyeslés jobbfelöl.) az iskolai életnek a kellő mederbe terelése ott, ahol a háború azt megzavarta, a közoktatás ügye stb.; szóval rengeteg sok oly állami munka van, amelyet el kell végeznünk, amelyeknél emberekre van^ szükségünk az állam érdekében. Ezeket tehát, mihelyt a béke hajnala pirkad, h kell hozni, hogy elvégezhessék az előkészületeket minden téren, hogy készen fogadhassák és elhelyezhessék a hazatérő tömegeket. Ebből is láthatja a t. ház, hogy nem olyan egyszerű kérdés az egyéni hazahozatal, jelesül Julius 24-én, szerdán. 29 igazán nem az, mikor csak az egyén érdeke szól emellett. En teljesen értem és méltányolom a képviselő ur kívánságát, de nem tartom lehetségesnek, hogy azt honoráljuk. Nézzük meg különben közelebbről ezt a kérdést. Az 1912—13. évben 11 évfolyam volt behiva és ezen évfolyambeli emberek szolgáltak két hónaptól egy évig, némelyek 3—4 hónapig, szóval voltak olyanok is, akik egy évet is szolgáltak. Ugyanúgy volt 1908-ban is. Már most, t. ház, ezek az emberek széjjel vannak most az egész hadseregkörletben, mert nem mindegyik szolgál annál a csapatnál, a hol annakidején szolgált. Ezeket az embereket igen nehéz megtalálni, hogy hol vannak, és minthogy az okmányok itthon vannak, tisztán az ö bemondásukra kellene alapítani hazaküldésüket, ami viszont igen sok visszaélésre vezetne. Ez formailag ellene szól a dolognak. De nézzük meg t. ház, hogy tényleg olyan méltányos-e a dolog, hogy épen ezt a kategóriát részesítsük előnyben ? Nézzük meg, méltányos-e, hogy azt az embert, aki 1912/13-ban két hónapra volt behiva — mert hiszen azokat is találja a képviselő ur kívánsága — bocsássam-e inkább haza, mint mondjuk az olyan embert, aki 7—8 év óta szolgált egyfolytában a mostani világháború folytán, és pedig a fronton, holott talán az az ember, aki 1912-ben két hónapot szolgált, esetleg csak egy két éve szolgál künn a fronton ? Vagy hazabocsássuk-e inkább a képviselő urnak azt az emberét, aki 1912/13-ban három hónapot szolgált, — amikor nem is volt háború — mint azt az öreg népfelkelőt, akinek 8—10 gyermeke várja az apját ? Vagy végül inkább ezt az embert küldjük-e haza, mint azt, aki a fronton már 8—9-szer megsebesült, holott ez talán csak a hátsó országban teljesített szolgálatot? Mert vannak ilyen emberek is. 1915 őszén beszéltem egy 68. gyalogezredben szakaszvezetővel, aki arra a kérdésemre, hogy hányszor volt a fronton, azt válaszolta: Már negyedszer vagyok itt és kilenczszer sebesültem meg. Egyikmásik esetben gépfegyvertüzbe került, több sebet kapott, mindannyiszor felépült és kijött a frontra. Az ilyen embert összehasonlítva olyannal, aki 2—3 hónapot szolgált 1912/13-ban, de aki annyiszor vitte piaezra a bőrét, azt hiszem, hogy szivünk inkább ezek felé hajlik, ha arról van szó, hogy lehetne egyes embereket egyéni érdekből hazahozni. De az elmondottakból kitűnik az is, hogy ezt nem igen tudjuk megtenni, mert viszonylag igen nagy azoknak a száma, akik hivatalból hazabocsáttatnak, hogy a gazdasági életet berendezhessék. Ennek következtében azt hiszem, az egész ház nézetével találkozom, ha azt mondom, hogy nagyon sajnálom, de ezt nem ígérhetem meg, mert az egyénenkinti szabadságoknak kell talán bizonyos teret nyitni, de ezt csakis igen ritka, igen kivételes és igen erősen megindokolt esetekre, mint pl. halálesetre stb. kell majd kor-