Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.

Ülésnapok - 1910-819

819. országos ülés 1918 Meskó Zoltán: Ugy van! Nem kell törődni vele! Fényes László: Ugy mondom, ahogy érzem és látom, talán ismerem ezt a kérdést és isme­rem az orvoslás módját Nincs más mód és én itt ezen a helyen, 1918-ban, a háború ötödik esztendejében figyelmeztetem a nemzet kormá­nyát és vezéreit, hogy a történelem fogja számonkérni tőlük egyrészt a magyar nép rette­netes elpusztulását, másrészt ezt az idegen hon­foglalást, ha nem teszik meg azt, amit meg kell tenni. Most itt van az utolsó óra. Amig a háború tart, ki lehet őket a rendkívüli fel­hatalmazási törvény alapján és esetleg újonnan, a parlament elé hozandó törvénynyel utasítani. Ezt kérem a kormánytól imént felolvasott inter­pellácziómban, hogy a nemzeti és szocziális fej­lődés, a haladás szempontjából utasítsák ki és telepítsék ki ezeket az országból. De van egy másik szempontom is, s ezt a magyar államnak kötelessége szem előtt tartani a mai Ínséges időkben, a magyar polgárok pillanat­nyi védelmében. Elmondhatom, nem titok, előhoza­tott itt többször hogy az ország különböző vidékein a szegény magyar, román vagy tót ajkú lakossága 3 I± kiló és 1 kiló lisztadagot kapott egy hónapra, több nem jutott neki. Hát azt kérdezem, minister ur, — és most minden jó érzéséhez szólok — hogy ha a magyar állam bármely ok miatt nincs abban a helyzetben, hogy biztosítsa 1918 májusában annak a magyar vagy román anyanyelvű, vagy akármilyen magyar honpolgár­nak a minimális fejkvóta szerinti adagot: akkor hogy szabad megtűrni, hogy itt idegen állam­polgárok csak a minimálist is igénybe vegyék, nem szólva arról, amit mindnyájan tudunk, hogy többet vesznek igénybe. Hogy szabad ezt megtűrni? Hát nem jogosan mondja-e annak az asszonynak a hozzátartozója, aki künn vérzik a fronton, hogy az én feleségem, gyermekeim egy hónapra egy kiló lisztet kaptak és a gali­cziaiak megkapják a fejkvótát! Jönnek ide Horvátországból kereskedelmi utazók és miután nincs kereskedelmi anyag, csak árdrágítással foglalkozhatnak. Ellenségei a tisztességes kereskedelemnek, hisz ma — fájda­lom — nincs kereskedelem. Hát akkor miért utaznak ide ezek, ha nincs is módjukban tör­vényesen és jogosan árut beszerezni? Ezek az az idegenek megtöltik a szállodákat, lakásokat, itt élelmiszereket kapnak és összevásárolnak mindent, mert hiszen pénzük van ós akkor a magyar állampolgár családjának nem tudunk adni élelmet, szövetet, ezipőt. Ha nem tudunk adni azért, mert nincs, akkor szenvedve tűrnek, de ha azt látják, hogy azért nem adunk nekik, mert mások elviszik előlük, akik nem idevaló polgárok, nem idevaló születésűek, akkor ez egy öngyilkos-politika nemcsak nemzeti szempontból de a szocziális kérdés szempontjából is. Akik a békét és ren­det olyan nagyon akarják szavaikkal megőriz­augusztns 7-én, szerdán. 181 tetni az országban, gondolják meg, hogy frázi­sokkal, szavakkal ezt megőrizni nem lehet, hanem csak gyökeres, radikális, szocziális intéz­kedésekkel. Ennek pedig legelső törvénye, hogy miután az ország részére visszatartható szemes és minden egyéb élelmiszert és életszükségleti czikket a lakosság számához képest számítják ki s az »idegenforgalmat* a számitásnál nem veszik tekintetbe, mind a lakosság rovására történik annak az élelemnek és egyéb közszük­ségleti czikknek az elvevése, amely ezeknek a vándorló jómódú vagy szegényebb sorsban ide­huzódó százezreknek jut. Ebben a tekintetben a sürgős segítség első­sorban a lakásínség miatt szükséges. Véletlenül ma délelőtt volt itt nálam egy ötventagu dcpu­táczió a magyar királyi postások köréből, ötven olyan alkalmazott, akinek nincs lakása, aki könyörületből vagy az anyjánál, vagy a nénjé­nél, vagy egy kollégájánál az előszobában húzza meg magát. Vannak olyan tisztviselők, még pedig magasabb állásban, akiknek csak heti ágy jut, egy szobájuk van négyüknek-ötüknek és heti ágyon alusznak éjjel és nappal, folyton hálószoba a lakásuk, mert éjjel van dolga az egyiknek, nappal a másiknak és felváltják egymást. Most nem beszélek a közegészségügyi és egyéb szempontokról, csak arról a halálosan gyűlöletet keltő tényről, hogy amikor itt meg­gazdagodott emberek három-négyszobás lakásban laknak és a hotelek tele vannak idegenekkel, akik árdrágítás czéljából jönnek ide, akkor ezeknek a tisztviselőknek nincs lakásuk. Méltóz­tassék meggondolni, hogy milyen kedvvel telje­sitik ezek kötelességüket és az első alkalom, amikor az elégedetlenség kitörhet belőlük, vájjon nem fogja-e őket az anarchia felé vinni? Én igazán félek az anarchiától és ezért vonom le ezekből a dolgokból a következménye­ket. Nem abban kell látni a helyes utat, hogy folyton csak türelemre és az összeszorított fogak gyönyörű apotézisére hívjuk fel a szenvedő népet. Ilyen apotézisekkel, ilyen jelszavakkal a világháború ötödik esztendejében nem lehet rendet ós békét fentartani. Gyökeres, radikális, szocziális intézkedéseket kell tenni, akkor meg lehet kisérelni, hogy a rend és béke megmarad­jon vagy jobban mondva: helyreálljon. Budapesten számitásom szerint minimálisan 20—25.000 idegen lakik. Méltóztassék csak megnézni, a lakáshivatal azt jelenti, hogy 40.000 lakásra volna szükség, mert annyit nem tud elhelyezni, annyi kívánság van. Ha tehát ezt a 20—25.000 idegent nem tűrnék itt meg, akkor már mindjárt majdnem az egész kérdés meg volna oldva. És amikor azt látom, hogy a tőke czéljára szükséges minden építkezéshez van anyag, czement, vas, tégla, minden van, hogy mihelyt egy bankfiókot kell csinálni, mihelyt egy kávéházat kell átalakítani, mihelyt egy mulatóhelyiséget kell teremteni, minden eszköz

Next

/
Oldalképek
Tartalom