Képviselőházi napló, 1910. XL. kötet • 1918. junius 25–julius 19.

Ülésnapok - 1910-805

805. országos ülés 1918 Julius 5-én, pénteken. 307 a hazáért meggyülöli az emberiséget. És a legnagyobb magyar lelkekben ez a két érzés mindenütt, mindenkor, testvéri módon ölelkezik egymással. Ott van Csokonai, a mi poétánk, akire büszkék vagyunk, aki nagyműveltségű ember volt, az olasz, német nyelvet jól birta és ezek irodalmában jártas volt, nem is szólva a klasszikus irodalomban való alapos jártasságáról; a kortól sem volt hermeticze elzárva, a XVIII. század aufklärista, felvilágosodott, raczionalista korszak szelleme megihlette az ő lelkét is, amikor magyar polgárnak érezte és vallotta magát, egyben világpolgárnak is érezte és vallotta magát. Tessék elolvasni azt a költeményét, amelynek az a czime : Marosvásárhelyi gondolatok. Azt mondja abban, hogy a lelke csapong a haza földje felett és aztán sszinültig telt édes hazámnak képével, majd kijebb csapongván a világ sorsán, hol örül, hol búsul, mint világpolgár«. És Petőfi Sándor is lelkesedik még pedig nem szóval, hanem mindhalálig a magyar szabadságért, ép ugy lelkesedik a vlágszabadságért is, amely a piros zászlóra van felírva. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ne méltóztassék itt e házban az igazi hazafiságot és igazi nemzetköziséget egymással szembeállítani, mert ismétlem, ez a kettő egymásnak nem ellensége. Két testvérangyal az, aki a nemesen érző emberi szivben szeretettel ölelkezik. Erre a magaslatra kellett volna nekünk felemelkednünk, ugy érzem ezekben a végzetesen komoly, ezekben a szó teljes értelmében epochális időkben, mert Ítéletidők ezek. Ugy tetszik nekem, — hisz minden próféta egyúttal költő is és minden költő egyúttal próféta is, próféta nemcsak abban az értelemben, hogy az igazságért lelkesedik, hanem abban az értelemben is, hogy a jövőbe lát — nekem ugy tetszik, hogy a mi nagy magyar prófétánknak, Petőfi Sándornak jóslata teljesedett be a mostani véres időkben, az a jóslás, amely ott van az ítélet czimü költeményében : »Mi az emberiség története? Vérfolyam, amely ködbe vesző, szikláiból a haj dánnak ered ki és egyhosszában szakadatlan folyt le korunkig. Azt ne higyjétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése a megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében : vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója.« Az a kérdés, hogy e vértengerbe mint egy Öczeánia, mint egy Atlantis elsülyed-e az emberiség, Európa, a kulturális keresztény nép hazája, és abban Magyarország, vagy pedig ebből a világfelfordulásból, ebből az uj káoszból, e forrongó viharos vértengerből uj világ és uj, szabadabb, demokratikusan tervezett, a testvériség lelkétől vezetett világrész fog-e felemelkedni? Rajtunk áll, hogy ne az előbbi következzék be, t. képviselőház, hanem az utóbbi. Valósítsuk meg azokat a követelményeket, amelyekkel elébünk állnak ezek a nagy idők. Szabadítsunk fel itt az országban minden erőt, hogy minden erő összefogva közösen építse fel az uj Magyarországot, amelyben ennek a magyar, közös, édes hazának minden gyermeke, akármilyen nyelven beszél is, akármilyen templomba tereli is ugyanazon Istent, a szeretett Istenét, otthon találja magát, nem mostoha gyermekként, hanem édes gyermekként. (Ugy van! a szélsőbaloldalon és a középen.) De, t. ház, én véghetetlen szomorúsággal, kimondhatatlan, kifejezhetetlen szomorúsággal látom, hogy nekünk még további megpróbáltatásokra van szükségünk, amig megértjük azt, hogy ez a kor mit követel tőlünk. Méltóztatnak emlékezni rá, hogy mi történt a múlt esztendőben. A külviszonyokat — ezt beszélte itt valaki a házban a vita. során — el kell választani a belpolitikai kérdésektől. Ez olyan, t. ház, mintha valaki azt mondaná, hogy a rajtam kivül álló életet a bennem, élő élettől el kell választani, holott, amint Herbert Spencer meghatározza, az élet nem egyéb, mint a belső viszonyoknak a külső viszonyokhoz való alkalmazkodása. Ez az élet törvénye, t. ház, és aki természettudományi alapon szeret gondolkozni, mint szerény magam is, az az élet törvényeivel homlokegyenest ellenkező politikát nem hajlandó folytatni, és az élet törvényeivel homlokegyenest ellenkező politikának folytatását abszurdumnak, lehetetlennek, képtelenségnek tartja. A külpolitikai események gyakoroltak hatást a magyar viszonyokra, akkor, amikor megjelent az a királyi levél, amelyben tekintettel a nemzet mérhetetlen küzdelmeire, áldozataira és szenvedéseire, a mostani nagy időknek és a nemzet háborús áldozatainak megfelelő választójog igéretét nyerte a nemzet. Már előbb, a külpolitikai viszonyok hatása alatt, jelent meg 1917. április 7-én, épen húsvét reggelén a német császár szózata, amely a német nép siegfriedi erőfeszítésének elismeréséül, honorálásául, a korábbi elavult osztály-választójoggal szemben egyenlő választójogot igér a nemzetnek. Igazi húsvéti szózat volt, Osternbotschaft, amely ugy hatott az elfásult, kimerült, összetört lelkekre, mint Faust mindenből kiábrándult, elfásult lelkére a húsvéti harangszó, a húsvéti angyali ének. De Faust lelkében is megszólalt a kételkedés. Das Wunder ist des Glaubens liebstes Kind, a csoda, a hit kedves gyermeke. Én is azt mondom erre, mikor ezek a szózatok megjelentek, hogy boldogok, akik hisznek, mert övék a mennyek országa. Én természetesen senkinek az egyéni tisztességében kételkedni nem akarok, de a történelem tanulságakép az áll előttem, hogy az igazi reformok nem felülről szoktak jönni, mint a napfény, mint az eső, hanem alulról nőnek ki, a földből, az őserejü termőtalajból, mint a füvek és fák és mint ahogy a földből emelkednek az égbenyúló bérezek. Nem csalódtam az én kételkedésemben, melyet nagyon sok polgártársam előtt kifejeztem. Amitől féltem, bekövetkezett. Bekövetkezett a nagy fordulat, elmúlt a külpolitikai viszonyok nyomása, megenyhült ez a nyomás, a hareztéri helyzet kedvezőre változott és Poroszországban újra 39*