Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-779

56 779. országos ülés 1918 április 25-én, csütörtökön. Hogy csak egyet hozzak fel. amit valamenynyien fájdalmasan érzünk, kivéve azokat, kik sok ezer és ezer holdnak és millióknak meg miiHóknak boldog birtokosai, itt van a rettenete drágaság. Ez már az előző kormányzati rendszer idejében kezdődött. Debreczen város közönsége az országgyűléshez és a kormányhoz intézett felirattal, egy hónappal. később Budapest székesfőváros küldöttség utján és felirattal kérte az akkori ministerelnök urat, hogy az összes fontosabb élelmi czikkeknek, ruházati czikkeknek, egyszóval közszükségleti czikkeknek árát, a nyersanyag árát, a munkabért gondosan mérlegelve és az árakat egymáshoz viszonyítva, idejekorán, amikor az még nagyon magasra nem emelkedett, makszimálja a kormány és ezt a makszimálást vegye szigorúan és állapítsa meg, vagy mondja ki rendeletben a rekvirálási jogot, azt gyakorolja és még a kivitelt is korlátozza, kontingentálja ; ha ezeket az intézkedéseket az előző kormány megtette volna, akkor nem jutottunk volna ide, ahol most vagyunk. Ezt azért mondom, mert itt már hallottam hangokat és a hírlapokban is olvastam, — önök is bizonyára olvasták — hogy azért a rettenetes drágaságért, amely különösen az iparczikkek áraiban bekövetkezett, egyedül a legutóbbi kormányzati rendszert terheli a felelősség. A felelősség igenis — ezt őszintén megmondom — terheli a legutóbbi kormányzati rendszert is, de még nagyobb mértékben terheli az előzőt, mert a most lemondott kormány már olyan viszonyokat talált, amelyek között neki a bajokat orvosolni már nagyon nehéz, talán lehetetlen is lett volna, (ügy van ! balfelöl.) Amiket Szabó István és Fényes László képviselőtársaim a rekvirálás, a közélelmezés, az árdrágítás, a lakásínség stb. mizériáiról és atroczitásairól mondottak, azokat legnagyobbrészt aláírom, magamévá teszem. A központok működéséhez és árdrágító tevékenységéhez, amelyről Fényes László t. képviselőtársam szólott, a magam részéről még csak azt az egyetlen kis adatot fűzöm hozzá, hogy azok a központok, amelyek 47—48 koronáért rekvirálják el a búzát és eladják vetőmagnak 70 koronáért, sokszor ugyanabban a községben ugyanannak a termelőnek, ugyanannak a gazdának adják vissza vetőmag czéljaira 70 koronáért azt, amit tőle 47—48 koronáért elvettek, (ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Hogy ez aztán milyen vért szül a gazdaközönségben, azt fejtegetni és magyarázgatni felesleges. Egy dologban azonban kénytelen vagyok egy bizonyos mértékig rektifikálni azt, amit Szabó István és Fényes László képviselő urak mondottak. Ök t. i. azt mondották, hogy a rekvirálásnak az a rendszere, amely most folyik itt Magyarországon és amely talán most érte el a maga krízisét, éles ellentétet állit fel a falu és a város között. Fényes László képviselőtársunk épen az előbb mondotta, hogy falun lakik a gazdálkodó, termelő közönség, városban laknak a fogyasztók, az ipari munkások és a dúsgazdag magánzók, kiknél rekvirálások nem történnek. Hát én konczedálom azt, hogy Budapesít fővárosában tényleg lehetnek olyan dúsgazdag magánzók, akiknek gazdagon megrakott éléstárait ez a kérlelhetetlen és kíméletlen rekvirálás nem kutatja át; de bátor vagyok igen t. képviselőtársaim figyelmét, a kikkel különben minden egyéb dologban egyetértek, felhívni arra, hogy Magyarországnak iparos és kereskedő városa Budapesten kivül tulaj donképen alig van. A magyar városok legnagyobb részt agrár városok, amelyek lakosságának legnagyobb része mezőgazdasági termeléssel foglalkozik és ezeknél a városi termelőknél épen olyan szigorúsággal folyik a rekvirálás, mint a falusi gazdáknál, falusi termelőknél. Sőt tovább megyek : azoknál a városi lakosoknál is, akik az őszszel igazolványokra vásárolták be a maguk gabonakészleteit, a legnagyobb kíméletlenséggel rekvirálnak. Nincs itt ellentét a város és a falu között : város és falu egyaránt nyögi ennek a rendszernek elviselhetetlenül súlyos terheit. (Ugy van ! jobbfelöl.) Amikor a kormányzati rendszer mulasztásáról van szó, egy dologra akarom még a mélyen t. képviselőház és az eljövendő kormány figyelmét felhívni. Hogy milyen kormány lesz ez, hogy ki fogja megalakítani, azt nem tudjuk; hiszen annyira hozzá vagyunk már szokva az egymás sarkába lépő válságokhoz, hogy nem a holnapi napot, de még a következő pillanatot sem tartjuk bizonyosnak. Nem lehetetlen, hogy a dezignált ministerelnök már holnap rezignált ministerelnökké változik. (Felkiáltások jobbfelől: Már ma az !) Lehet, hogy nem igy lesz, de a mostani viszonyok között nincs kizárva. Akármilyen rendszer következik, egy dolgot bizalommal és tisztelettel vagyok bátor figyelmébe ajánlani, tudniillik a szegényebb lakosság élelmezésének kérdését. A hadbavonultak családjai, feleségei és gyermekei, a hősi haltak özvegyei és árvái azokból a nagyon, de nagyon csekély segélyekből kénytelenek megélni, amelyeket nekik a haza hálából juttat. Én, aki ezeknek a családoknak megélhetési viszonyait, szenvedéseit, nyomorúságait ismerem, biztosithatok arról mindenkit, akinek nem áll módjában teletekinteni ennek a nyomorúságnak sötét és lelket megdöbbentő mélységeibe : leírhatatlan az a nyomorúság, amelyet ezek a családok szenvednek. A tél folyamán nem volt tüzelőfájuk, a gyermekek rongyosak voltak, nem volt ing rajtuk, ócska ruhákat, — nem tudom honnan vették — felnőtt emberek ruháit viselték a szerencsétlenek, dideregtek, fáztak és ráadásul, vigasztalásul még éheztek is. Hát ezekre gondolni, ezeken segíteni kell. A milliók, amelyeket a központok szereznek, legelsősorban erre volnának fordítandók, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Itt mindig azt hozzák fel, hogy ha az általános választójogot törvénybe iktatják és annak alapján választanak meg egy népparlamentet,