Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-779

április 2S-én, csütörtökön. 46 779. országos ülés 1918 nincs-e igazam : felülről a hatóságok részéről nevelik hivatalosan a forradalom gyermekeit. Ezek az adminisztrácziós kérdések itt most a rekvirálásnál fordulnak elő. Bármihez fogjon a közigazgatás, ugyanigy végzi el ezeket. Mondom, tisztelet egyes kivételeknek, akik külön tiszteletet érdemelnek azért, mert rossz miliőben igazán nehéz jól dolgozni. De az én szomorú tapasztalatom az, hogy ma Magyarországon a közigazgatási, különösen falusi, járási tisztviselőink között igen nagy perczent áll fegyelmi alatt és még sokkal nagyobb perczentnek kellene állania fegyelmi és bünfenyitő eljárás alatt. Annyi vétkük van a néppel szemben, hogy — méltóztassanak megengedni, hogy egyelőre nem mondom meg a nevet, amig fel nem hatalmaz rá — szóvá tettem az egyik illetékes helyen, hogy mit csinálnak a jegyzők a néppel, hogy 70%-uk — ilyen szelíden fejezem ki magamat — roszszul dolgozik. Erre az illető illetékes közeg azt mondta : »Téved az ur, nem igaz, nem 70, hanem 90%-a dolgozik rosszul.« Nekem magamnak nagyon kellemetlen ezeket megmondanom, de meg kell mondanom azért, hogy bárki lesz is a belügymin ister, fokozott erővel fogjon hozzá a közigazgatásnak már most való megrendszabályozásához addig is, amig az állami közigazgatást meglehet csinálni. Halaszthatatlan dolog ez. Éi annak idején, már 1914-ben mondottam, hogy a választójoggal együtt kettőt kell megcsinálni : az állami iskolákat és az állami közigazgatást és akkor a magyarságnak nem lesznek aggodalmai. Hogy a rekvirálásról még egy példát mondjak : épen ma értesítenek Somogy megye két járásából, hogy a nép végre a hadbirósághoz fordult és le kellett tartóztatni nagyszámú katonát, mert zsaroltak ; kisült, hogy a maguk szakállára, azonban hivatalos formák, hivatalos jelleg mellett, hivatalos segítséggel. Ez így megy végig az országon ; mindenütt csehek, szlovének, osztrákok végzik a rekvirálást. Eltekintve egyéb nemzetiségi kérdésektől, osztrák szomszédunk, fájdalom, — és szomorúan kell tapasztalnom, hogy az osztrák németség is — halálos agyarkodással tekint reánk, mert mi most agrár állam vagyunk. Hosszú ideig panaszkodtunk, hogy nem engednek bennünket ipari állammá fejlődni ; azt mondták mindig, hogy mi csak maradjunk földmivelő ország. A kegyetlen sors ugy hozta, hogy most csakugyan a földmivelő ország helyzete jobb. Most ezért agyarkodnak reánk és egész egyszerűen megkövetelik — minden osztrák emberhez szólok, minden osztrák ember józan ítéletét kérdezem meg — azt a lehetetlenséget követelik tőlünk, hogy mi rekviráljunk végig egész Magyarországon mindenkit, vegyünk el mindenkitől mindent s adjuk oda nekik, de ők a maguk országának termő alföldjén, a nagy cseh alföldön még máig sem rekviráltak. Engedelmet kérek, ez talán mégis csak olyan igazságtalanság, amelyről osztrák szomszédainknak is be kell látniok, hogy az nem helyes, hogy a magyar gazdánál rekvirálnak, az osztrák gazdánál pedig nem, hogy a magyar gazda adja oda a cseheknek az övét, és a kormány akkor, amikor igazán nagy mennyiségeket — először megállapított kvótában, azután felsőbb nyomásra, ujabban többet — ad oda Ausztriának, sohasem követelte azt, hogy »kérem, akkor bele akarok nézni Ausztria számadásaiba is, mert ha azt követelitek, hogy én adjak, akkor jogom van megnézni, hogy nektek mitek van, mit hajtotok végre, hogyan szeditek be«. De az csak nem lehet, hogy Ausztria lakosságának egy része nagyszerűen el van látva saját termésével, amely résznek pedig nincs ellátása, azt lássa el Magyarország, eltekintve attól, hogy az egész hadsereget mi látjuk el. Egészen ez év őszéig nagyobbára csak a szemes terményekről volt szó, sőt szabadon vihették ki állatállományunkat; pár kivételt leszámítva, nem igen voltak korlátozó intézkedések. Jött azután a szükség, követeltek állatot, zsírt, szalonnát, sertést, s erre lezártuk a határt. Hihetetlen kontingenst adunk oda, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy mi látjuk el zsírral, sertéssel az egész hadsereget; mi látjuk el Ausztria legnagyobb részét és ezenfelül még a csempészet is hihetetlen mértékben van meg nemcsak Ausztriában, hanem — fájdalom — német szövetségeseink részéről is. Ha szabad lenne mindazokat elmondanom, amiket autentikusan tudok, — de, fájdalom, nincs meg a felhatalmazásom, hogy akár csak bizalmasan is elmondjam — rettentő képet tudnék festeni arról, mennyire gyengék voltunk mi és mennyire erőszakosak szövetségeseink abban, hogy nekik mindent odaadjunk. Csak egyet konstatálok, amit már felhoztam itt, és ami akkor mint kicsiség magyaráztatott ki, hogy Magyarország különböző német katonai állásaiból mindennap vaggonok mennek ki német pecsét alatt, anélkül hogy ahhoz a magyar állam egyetlen közegének, nemhogy a magyar vasútnak vagy postának valami köze lenne. Mindebben szalonna és zsir megy ki e vaggonokban a megállapított kvótán, a kontingensen felül az országból, még pedig Németországba. Bebizonyosodott tény az is, hogy a katonaságnak átadott zsirmennyiségből a katonaság Ausztriának adott kölcsön, amit azonban Ausztria nem tudott visszafizetni. Engedelmet kérek, a hadsereg : hadsereg, de nem közvetítő ügynök, nem szállító részvénytársaság, hogy elveszi tőlünk a zsirt arra a czélra, hogy a hadsereg tagjainak legyen és akkor átadja Ausztriának. Megboszulta magát az az intézkedés, amit — mondjuk — a koronának javasoltak, hogy közös élelmezési tanács legyen, amelyen maga a korona elnököl. Onnan erednek ezek a bűnök. Nem lett volna szabad ebbe belemenni, nemcsak azért, mert egészen világosan a papiros, alkotmány ellen való dolog, — én a papiros, alkotmánynyal nem sokat törődöm, én már tisz. tában vagyok vele, hogy ez csak papiros — ha. nem azért-, mert a józan ész nem engedi meg