Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.
Ülésnapok - 1910-795
410 795. országos ülés 1918 június 19-én, szerdán. közvéleménytől és országos szeretettől támogatva, (Helyeslés a baloldalon.) Azt hiszem, annak, hogy nagy magyar ipar lehessen, alapvető feltétele — erről a háború szomorú és borzalmas tanulságai meggyőzhettek bennünket — elsősorban az önálló vámterület, (ügy van! Ugy van! a baloldalon.) Ott szeretném látni a t. minister urat nemcsak mint a magyar ipar támogatóját, hanem egyúttal mint az önálló vámterület harczosát is. (Helyeslés belfelöl.) Meg lehet győződve akkor a t. minister ur, hogy ha bennünket politikai tekintetek egyébként elválasztanak is, ebben a kérdésben egy szívvel-lélekkel és vállvetett akarattal fogjuk követni. (Helyeslés a baloldalon.) Hock János: Ez a lényeg! Kún Béla: Rátérek a magyar mezőgazdaság sérelmeire. Szomorú dolog az, hogy ebben az országban a tisztviselőknek, iparosoknak és mezőgazdáknak az érdekeit szembeállítják leginkább azok, akik a zavarosban akarnak halászni. A tisztviselőt uszítják az iparos és mezőgazda ellen, mert hiszen a tisztviselőnek ugy az ipari, mint a mezőgazdasági termékeket drága pénzen kell megfizetnie. Minthogy pedig a tisztviselő készpénzfizetésből él, képtelen beszerezni illő áron, a maga megélhetési viszonyaihoz mérten az illető szükségleti czikkeket. Az iparost uszítják a mezőgazda ellen, hogy drágán adja terményeit; a mezőgazdát uszítják az iparos ellen, hogy az iparostól kell drágán vásárolnia. Az iparosnak drágán kell vennie a tejet, a búzát, a csirkét, a mezőgazdának drágán kell vásárolnia a csizmát, a szövetet és a gazdasága folytatásához szükséges eszközöket. Szóval egy nagy társadalmi ellentét, egy nagy össze-visszaság, zűrzavar keletkezik ebből, holott ha egységes nemzeti társadalmat tudnánk teremteni, amelyben minden tényező és minden osztály tisztában van a maga jogos érdekével és egyúttal megérti a másik jogos érdekét is, akkor egységesen tudnánk megállani a nemzeti közös czólok követelése mellett is. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A kormánypolitikának a jövőben arra kellene irányulnia, hogy a tisztviselők, az iparosok és a mezőgazdák között megteremtse ezt az összhangot. Jelenleg erre a kormány részéről semmi kezdeményező lépést nem látok, ezért nem vagyok bizalommal iránta és nem fogadom el az inolemnitást. Leszek bátor pár megszívlelésre méltó dolgot felemlíteni. Ha a kormány ezeket magáévá téve, a jövőben munkálni fogja ezt az összhangot, akkor elvégeztem azt a kötelességet, amely reám, mint magyar képviselőre hárul. A termelőket nagyon sokan szidalmazni szokták. Azt mondják —• köznyelven szólva — hogy gazdagodik a paraszt, learatta a háború gyümölcsét. Hiszen többé-kevéshbé mindannyian magyar kisgazdákat képviselünk ebben a parlamentben. Eltekintve a városi kerületektől, ahol az iparos vagy tisztviselő választók vannak többségben alig van kerület ebben az országban, ahol a választásoknál ne a magyar kisgazda szavazataira appelálnának a jelöltek. Hát baj az, bűn az, megrovandó, ha csakugyan gazdagodott a háborúban a magyar paraszt ? Ha minden adósságát kifizette volna, amely a háború előtt rá volt táblázva a földjére : lehet ezen sopánkodnunk, lehet ezt a szemére vetnünk? Hiszen ennek csak örülnünk kell, mert akkor függetlenítette magát az adósságtól és a magyar kisgazda függetlensége egyúttal a mindenkori kormánytól való függetséget jelenti. Minthogy pedig a magyar kisgazdaosztály, népessége számarányánál fogva, a nemzet fentartó gerincze, tehát a magyar kisgazda függetlensége egyúttal a magyar nemzet politikai ós közjogi függetlenségét is jelenti. ISTe felejtsük el azonban, hogy ha gazdagodik is a magyar paraszt, ez a gazdagodás nagyrészt bankóban történik és hogy ezt elérhette, azért a messzi harcztereken küzdő, hősi halált halt, idegen sirok alatt nyugvó hősapák helyett az asszonyoknak és a gyermekeknek kellett keservesen megdolgozniuk. (Ugy van! balról]) A háború negyedik évében nem csodálkozhatunk azon, ha ez a viszonylag gazdagodó magyar paraszt békétlenkedik. Családfájának egy része elveszett, elpusztult, eltűnt a háborúban, haza sem jön többé. Lehet, hogy fogságban van, nem tud róla az itthonlevő, visszajön épen, vagy rokkantán; részben vissza sem jön, meghalt, eltemették, jelzett vagy jeltelen sírokban nyugszik. Aki itthon van, az négy év óta küzködik és dolgozik, túrja és munkálja az ősi áldott anyaföldet, hogy évről-évre kalászt növeljen ott az Isten segítségével és a maga magvető munkájával. Lehet-e csodálni, ha a sok rekvirálás, az állam részéről jövő sanyargatás és sarczolás után a magyar paraszt békétlenkedik, zúgolódik a sorsa ellen és ha minden fentartás nélkül — és ezt jegyezze meg a délelőtti ülésen előttem szólott gróf Tisza István képviselő ur — minden fentartás nélkül követeli a békét, nem törődve azzal, hogy intézményes, megegyezéses béke lesz-e az, csakhogy béke legyen. Én vallom, hogy legyen olyan béke, amely a mi nemzetünk fennmaradását, országunk határait biztosítsa, jövőnket megalapozza, de a nép nagy elkeseredésében a feltételekkel sokszor nem törődik, (Élénk ellenmondások a balközépen és a jobboldalon.) Gyapay Pál: De igenis törődik! Hogy lehet ilyet mondani! Elnök: Kérem a t. képviselő urat, fontolja meg kijelentéseit és ilyen általánosságban _ tartott váddal ne illesse a magyar népet. (Elénk helyeslés a balközépen és a jobb oldalon.) Kún Béla: Bocsánatot kérek, nem fejeztem be a mondatot. A magyar paraszt nem azt mondja, hogy győzelmes béke legyen, hanem hogy béke legyen. Az magától értetődik, hogy