Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-760

82 760. országos ülés 1917 deczember 12-én, szerdán. Minket a közvélemény ma ugy proíokollál, hogy »a kormányt támogató pártok«. Ez nem mindig jó hivatal (Derültség.) és az adott esetben és éjjen ennél a törvényjavaslatnál különleges helyzetet statuál ránk, mondjuk én rám, a függetlenségi pártnak egyik szerény katonájára. Mi t, i. a kormány több tagjával szemben egy közös múltnak, egy közösen átélt szenvedéses múltnak emlékei alapján feltétlenül kötelező bizalmi elólegi viszonyban vagyunk, előlegezzük a politikai bizalmat azoknak, akikkel együtt szenvedtünk, együtt küzdöttünk és akikkel együtt éltük végig a megaláztatásnak is összes konzekvencziáit. Ez a kormánypártiság azonban, nehogy félreértés legyen, semmi másra nem kötelez minket, mint a kormányzati programm gyanánt választott két kardinális pontban a kormány támogatására; ez pedig áll a választójogi reformról és áll a katolikus autonómiáról. Minden egyéb dologban, ami elveinknek nemcsak teljes fentartásával, de a gróf Apponyi Albert választott módszer szerint az esetleges kohzekvencziák levonásával is, elveink sérelme nélkül léptünk ebbe a viszonyba és mi épen a gazdasági téren, ahol az önálló gazdasági létnek voltunk, vagyunk és maradunk katonái, arról, hogy ezt minden pillanatban érvényesítsük és követeljük, sem le nem mondtunk, sem lemondani hajlandók nem vagyunk. Ennek a helyzetnek kulcsa gyanánt be kell állitanom, hogy minden olyan törekvést, amely a függetlenségi és 48-as pártot elütné annak lehetőségétől, hogy ez a nagy gazdasági kérdés, az önálló vagy a közös vámterület kérdése a jövő országgyűlésen oldassák meg, minden ilyen kísérletet nekünk a legszigorúbban a konzekvencziák levonásával kellene megtorolnunk és illetőleg, ha tőlünk telik, megakadályoznunk. Miért mondtam el mindezeket a dolgokat? Azért, mert itt a mostani javaslatot képviselő t. minister úrral szemben kivételes helyzetben vagyunk. A t. minister ur t. i. és az ő igen tisztelt államtitkára a közösen megvívott harcz szenvedéseiben nem volt velünk osztályos, sőt nem is volt j>assziv szemlélő és nem is volt a madártávlatból vigiláló politikus, hanem, a t. képviselő urak — már értem a t. minister urat és az igen t. államtitkár urat — aktiv részt vettek az ellenünk lefolytatott akczióban, amire nézve nem fűzöm tovább ezt a gondolatot, csak azt az egyetlen egy konkluzumot vonom le, hogy ezek az emlékek nem jogosítják az urakat arra, hogy bizalmat előlegezzenek tőlünk. Mi tehát a konkluzum? Mi jó emberek vagyunk, (Derültség.) hajlandók vagyunk meg is bocsátani. De valamit követelünk: egy kis programmot, hogy mi az, amit a t. minister ur ezzel a meghatalmazással abban a székben képviselni fog az alatt az idő alatt, amelyre mi neki ezt a felhatalmazást megadjuk. Mert ahhoz ugyebár kétség nem fér, hogy amit a t. előadd ur elmondott erre a javaslatra vonatkozólag, arra nem lehet mást felelni, mint hogy elfogadjuk ezt a javaslatot, mert hiszen az adott helyzetben más javaslatról szó sem lehet. Amiről tehát szó van, az nem az, hogy elfogadom-e a javaslatot vagy nem, hanem az,-hozzájárulok-e ahhoz a politikai bizalomhoz, amely szükséges egy ilyen nagy kérdés kezelésénél, amely ezen idő alatt a minister urat megilleti a nagy gazdasági kérdések körül. Ha e tekintetben felvetem magamnak a kérdést, nem foglalkozom tovább a kérdésnek kellemetlen reminiszezencziáival, mert minden lehetőségét ki akarom zárni annak, hogy bármiféle személyes vonatkozású lehessen az én felszólalásom. Objektív alapon akarom tehát kezelni a kérdést, tisztán mint függetlenségi ember és azon az alapon, kapok-e arra megnyugtatást, hogy ez a felhatalmazási törvény nem fog olyan módon felhasználtatni, hogy ennek az alapján a külfölddel való alkudozások és kötendő szerződések ugy legyenek megkötve, hogy valami prejudicziumot alkotnának a közös vámterület mellett, még inkább, hozzáteszem, a húszesztendős kereskedelmi szerződés mellett. Én nem akarom hosszadalmasan untatni a házat azzal, mit jelentene Magyarországnak a háború kellő közepén, vagy annak esetleg békés utón való befejezésekor egy átmeneti korszakban húsz esztendőre lekötni a gazdasági, nemzeti önállóságot és húsz esztendőre elfelejtetni a világgal azt, hogy Magyarország gazdasági egység és önálló nemzetközi szerződési alany. Az adott körülmények között ez a húsz esztendő temetése lenne a nemzet gazdasági önállóságának és én azt, t. képviselőház, a függetlenségi ]3árt őszinte hiye, soha és semmi körülmények között nem vagyok hajlandó támogatni, (Helyeslés balfelöl.) nem, bármiféle politikai konstellácziő kedvéért, hogy meghatalmazást adjak valamely ministernek arra, hogy ilyen útra térve olyan preczedenseket alkothasson, amelyekkel a nemzet uj választóközönségének lehetetlenné tegyem a reparácziót. Ez a konkrét tényállás és én ezen előzmények alapján rátérek arra, hogy gyakorlatilag is lehetővé tegyem a t. minister urnak azt, hogy könnyebben felelhessen és nyugtathassa meg az országot is. Azt hiszem, hogy az is elég lenne, ha csak a függetlenségi párt megnyugtatását tűzném ki, hogy nyugtasson meg az iránt, hogy milyen reménységgel foghatunk mi ehhez a meghatalmazáshoz és ehhez a provizóriumhoz a tekintetben, hogy a mi elveinken nem fog sérelem esni. T. képviselőház! A sokféle variácziónak, amely ezen a téren rendelkezésünkre áll, mellőzésével egynéhány kiragadott kérdésre szorítkozom. (Halljuk! balfelöl.) Az első dolog, amely itt van mindnyájunk szive óhajtása szerint, az Oroszországgal megkötendő béke kérdése. Itt