Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-760

760. országos ülés 1917 deczember l2-én, szerdán. 61 jobbfelöl.) Azt kérdezem, miért nem kötött ami pénzügym misterünk az osztrák pénzügyministerrel együtt Németországgal olyan szerződést, amelyben meghatározta és megkötötte volna a paritást a mi koronánk és a márka között ? Én tudtam, hogy erre a megjegyzésemre, ha ezt szerencsés leszek megtehetní, a ministerelnök ur mosolyogni fog: egyszerűen azért nem kötötték meg, mert Németország nem akarta. De, bocsánatot kérek, ha mi Németországgal »Schtilter am Schulter« ontjuk vérünket; ha mi kitartunk az utolsó pillanatig, ugy amint a német kitart és ugy amint mi. őket hű bajtársainknak tekintjük, viszont ők is minket hű bajtársaiknak tekinthetnek: (Ugy van! balfelöl) akkor nekik bizonyos kötelességeik is voltak az ő gyengébb kompaczisczensük, az ő gyengébb barátjuk iránt és ha Németország látta, hogy bajba keveredünk, kötelessége volt közbelépni, egy bizonyos könynyebbséget nyújtani nekünk, hogy valutánk ne sűlyedjen le az utolsó ország valutája alá, hogy ne érjük meg azt a rettenetes szégyent, hogy a meghódított országok pénzneme sokkal többet ér, mint a mienk, hogy nekünk ázsiót kelljen fizetni a szerb dinárra, hogy ázsiót kelljen fizetnünk mindenre, ami van a világon! Azt hiszem, hogy Németországnak ez kötelessége lett volna és tőle sem nem okos — és bocsánatot kérek — sem nem fair, hogy ezt irántunk nem tette meg. Tudta a mi állapotunkat. Annyira tudta, hogy... Polónyi Géza : Adott kölcsön! Sándor Pál: . . . hogy pl. az Osztrák-magyar bank azokon a közös üléseken, amelyek Berlinben tartattak s amelyeken tárgyalták a német-osztrák-magyar valuta-kérdést, vagy nem jelent meg, vagy pedig egyszerűen — mint Somary mondta múltkori felszólalásában — statiszta-szerepet játszott. Azt mondani, hogy nem tudtunk volna a háború közepette Németországgal egyezményt csinálni a valuta tekintetében, nem lehet. Ha nem tudtuk könnyen megcsinálni, akkor bizonyos presszióval kellett volna megcsinálni (Ugy van! bal felöl.) ugy, ahogy megcsinálta Oroszország Angliával szemben. Ott, ahol az ország vitális érdekei kezdődnek, a szentimentalitás a barát irányában megszűnik. Németország nem ismeri ezen szentimentalitást: ő odaadja a vérét, de a pénzét nem adja. Aliitóm — és e tekintetben szívesen lépek a bizonyítás terére, — hogy Németország az összes harcztereken utoljára az olasz harcztéren, pénzügyi érdekeit a legvitálisabban megóvta. S meg vagyok róla győződve, hogy a volt t. ministerelnök urat sokszor állította olyan tények elé, amelyeket valószínűleg nagyon nehezen nyelt le ő is. De ha nem tudtuk keresztülvinni azt, hogy bizonyos kötött paritásban legyünk Németországgal, akkor meg kellett volna tennünk azt, amit megcsinált Oroszország, hogy deponáljunk aranyat, hogy a diszázsió ne legyen olyan nagy. Mert annak semmi hasznát nem vettük, hogy az arany nálunk maradt, mert nekünk azt végre mégis ki kellett adnunk. (Mozgás jobbfelöl.) Én azt mondom, hogy ha mi Németországgal mint bajtársak tovább akarunk működni, ha ők súlyt fektetnek arra, hogy minket, mint gyengébbeket, bevonjanak egy középeurópai blokkba, akkor a német birodalomnak kötelessége — nem ugy, mint Ausztria tette Magyarországgal — hogy akkor nyúljon a hónunk alá, mikor látja, hogy gyengék vagyunk. Azt hiszem, hogy itt Magyarországon senki, aki ezen kérdésekhez ért, ezt kétségbe nem vonhatja. T. képviselőház! íme, ismét egy bűne a mi Osztrák-Magyar Bankunknak. A háborút megkezdettük. Az első volt, hogy moratórium volt szükséges. Miért volt szükséges ez a moratórium ? Ezt kutattam, kerestem és megtaláltam. Mindjárt az első napokban abban a helyzetben volt az Osztrák-Magyar Bank, hogy miután a katonaság jóformán rekvirálta az aprój)énzt, amely az egész vonalon szükséges volt, rekvirálta a kisebb bankjegyeket — rekvirált természetesen nagyobb bankjegyeket is, — ez a helyzet az Osztrák-Magyar Bankot abszolúte készületlenül találta. Az első moratórium tárgyalása alkalmával, amelyről azt hiszem, ma már szabad beszélnem — hiszen eddig mindezekről a dolgokról hallgattunk — én voltam az, aki megtámadta az Osztrák-Magyar Bankot. S az Osztrák-Magyar Bank kijelentette, hogy sajnos, ő nem tud bankjegyeket adni, mert nemcsak hogy bankjegye nem volt, hanem még papirosa sem vo],t a bankjegyekhez! B. Madarassy-Beck Gyula (tagadólag int). Sándor Pál: Kérem, t. képviselőtársam, méltóztassék ezt elhinni, ne méltóztassék a fejét csóválni. Méltóztassék megkérdezni az illető köröket. (Mozgás.) nyilvánosan történt. Igenis az OsztrákMagyar-Banknak nem volt meg a szükséges papirosa a bankjegyek kinyomatására, nem voltak meg erre a legszükségesebb eszközei. Polónyi Géza: Hála Istennek! Sándor Pál: Nem tudott kiadni sem aprópénzt, sem nagy pénzt. Hogy bebizonyítsam, mennyire igy van, hivatkozom arra, hogy maguk a bankok, amelyek szívesen fizették volna vissza a betevőknek a. pénzt, azt mondták, hogy ha két-három napig ki álljuk a runt, ha visszafizetjük a betéteket, meg fog nyugodni a publikum, mint a hogy később megnyugodott, meg fog nyugodni az iránt, hogy a bank visszafizeti a betéteket és igy nincs semmi ok a félelemre. De nem tehették, mert az első bank, amely be akart nyújtani az Osztrák-Magyar Bankhoz 10 millió korona értékű koronajáradékot, nem kapott lombardot sem koronajáradékra, sem részvényekre, mert nem adott az Osztrák-Magyar Bank lombardot és igy természetesen teljesen