Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-758

758. országos ülés 1917 i kiábrándulás következett. Lassanként megtudtam, hogy itt is szigorú katonai fegyelem alatt állok, még pedig német katonai fegyelem alatt, ami bizony sokkal szigorúbb, mint a francia katonai fegyelem volt. Egy fiatal német káplár a parancsnokunk, aki előtt nekünk idősebb, intelligens embereknek kaptákba kell állani, meghallgatni a parancsait és csak akkor mehetünk tovább, ha azt mondja: »Abtreten«. Persze, közlegény vagyok, az utczán minden sarzsinak köszönnöm kell és teljesen ugy bánnak velem, mint egy közlegénynyel. Semmi büszkeség vagy hivalkodás nincs bennem, de ilyen közlegényi állapot megfoszt az egyéni jóérzés azon minimumától, amely mégis okvetlenül szükséges ahhoz, hogy az ember embernek érezze magát. Ez a közlegényi bánásmód és az azzal járó szüntelen megaláztatás volt Franeziaországban is a legfőbb szenvedésem. Ott elértük, hogy czivilhatóság

1 alá helyeztek minket, a belügyminister lett a főnökünk, a práfét rendelkezett velünk és czivil őrök őriztek. Ez kimondhatatlan megkönnyebbülés volt és a drótkerítésen belül is ugy éreztem, hogy újra ember vagyok. És amit ott az ellenség megadott, azt most itt a saját hazám újra* elveszi tőlem és újra kényszerit elszenvedni mindazon megaláztatást, amelyet Franeziaországban olyan sokáig szenvedtem. Hát miért csinálnak belőlem erővel katonát, amikor czivil vagyok ? S miért kell eltűrnöm a közkatonai helyzet minden kényelmetlenségét és megaláztatását, ami játék lehet egy fiatal regrutának, de nagyon keserves egy idős embernek, ki soha nem szokott hozzá. Ha otthon besoroznak, szívesen tűrök mindent, mert azt hiszem, szüksége van rá az országnak. De mi szüksége van az országnak arra, hogy én Svájczban is közlegény sorban éljek, még pedig sokkal szigorúbb és megalázóbb fegyelem alatt mint Franeziaországban éltem. A múltkor tévedésből azt hittem, hogy ki szabad sétálni ós kimentem, pedig nem volt szabad. Ugy leszidott mint egy iskolás gyermeket és a büntetést csak kegyelemből és ebben az első esetben engedte el. Hát ez mégis keserves. Van itt egy- sereg magyar tanár, mérnök és más intelligens ember, akit roppantul elkeserít ez a helyzet és akiknek nincs módjukban saját költségükön máshol élni.« T. ház! Én láttam kisvárosokban franczia internáltakat. (Felkiáltások a baloldalon: Aszódon!) Akárhányan voltak — mint franczia nyelvmesterek jöttek ide — és ezek aztán, akár férfi, akár nő, bejáratosak voltak a legelőkelőbb uri házakhoz és most is bejáratosak. Ugy éltek itt Magyarországon, hogy saját hazájukban sem jobban. Ha pedig az ilyen panaszos levelet látom, hát megmozdul az emberben a magyar érzés, hogy miért kell épen a mi magyar véreinknek szenvedniük Svájczban, semleges helyen, ahová azért hoztuk őket, hogy megszabaduljanak a szenvedéstől. deczember 10-én, hétfőn. m Kétségtelen dolog, hogy itt egy műhibával állunk szemben, ép ugy, mint a gázgyárnál. A gázgyárnál segítünk a műhibán, segíteni kell az internáltakra vonatkozó műhibán is. Azt hiszem, t. ház, lehetetlen, hogy oly konvencziók volnának, amelyek a segítést megakadályoznák. Elsősorban talán nem feltétlenül szükséges, hogy német felügyelet alatt legyenek intern altjaink, nem szükséges, hogy katonai felügyelet alatt legyenek, nem szükséges, hogy altisztek felügyelete alatt legyenek, de ha még ugy volna is, akkor méltóztassék akként intézkedni, hogy ha ezeket nem lehet elkerülni, hogy az illetőkkel a bánásmód más legyen és tessék közlegényeket avanzsáltatni, mert rettenetes az, különösen a katonáknál, hogy valakinek állandóan közembernek kell maradnia és kilátása sincs arra, hogy valami sarzsihoz jusson. Minek a polgáremberből katonát csinálni, minek ugy kezelni, mintha katona lenne, hiszen ez a militarizmusnak olyan túlhajtása, amelyet nem kellene alkalmazni ott, ahol szükség nincs rá. Azt hiszem, hogy azok után, amiket itt felolvastam, elmondtam, nem szükséges, hogy a dolgot bővebben fejtegessem, mindnyájan érezzük, hogy e dolgon segíteni kell. Abban a tudatban, abban a hitben, hogy a kormány meg is fogja tenni, amit tehet, hogy e dolgon segítsen és hogy azok, akiket Svájczba azért hoztunk, hogy jobb helyzetben legyenek, tényleg jobb helyzetbe fognak jutni, mondom, ebben a tudatban és reményben intézem a t. ministerelnök úrhoz a következő interpellácziót: (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Interpelláczió a ministerelnök úrhoz : »1. Van-e tudomása a t. ministerelnök urnak, hogy a Svájczban internált magyar állampolgárok a német ós osztrák állampolgárokkal együttesen katonailag őriztetnek; ugy a magyarok, mint az osztrákok katonai fegyelem alatt állnak, német parancsnokság, sőt közvetlenül német altisztek parancsnoksága alá vannak helyezve, mint közemberek kezeltetnek, a közkatonai helyzet minden kényelmetlenségét és megaláztatását el kell türniök, akik pedig pénzzel nem rendelkeznek, nélkülözéseket is szenvednek ? »2. Hajlandó-e a t, ministerelnök ur a dolgot megvizsgálni és a szükséges lépéseket és intézkedéseket megtenni, hogy a Svájczban internált magyar állampolgárok a németektől elkülönítve polgári hatóságok felügyelete alá helyeztessenek, helyzetük a méltányosságnak és lehetőség szerint társadalmi állásuknak megfelelővé tétessék, azok j>edig, akik pénzzel nem rendelkeznek, kellő segélyben részesüljenek ?« Természetesen, t. ház, nem kell különösen hangsúlyoznom, hogy mi a németek dolgaiba nem avatkozhatunk, épen azért azzal a kérdés. sel, hogy a németeket hogyan kezelik ott, foglalkozni nem is kívánok, de feltétlenül jogosnak tartom azt a kívánságot, hogy ha a németeket 3*