Képviselőházi napló, 1910. XXXVII. kötet • 1917. szeptember 12–deczember 1.

Ülésnapok - 1910-750

750. országos ülés 1917 bekövetkezendő igen nagy igényeit, a vasút igen sok olyan teendőjét, amely nem egészen hivatalos, de nem is magántermészetű, megoldja és amelynek keretében volna utalandó az adósság konverziója is abban az esetben, ha nem a pénzintézeti központ utján csinálják meg. Ha a pénzintézeti központ csinálja meg, akkor is annak a másfélszázezernyi személyzetnek nagyon sok egyéb dolga van, amely csak a bank utján oldható meg. De én nem akarok most ennek részleteibe bele menni, hiszen az idő sem engedi meg, a kérdés sem tartozik egészen ide. Annál inkább ide tartozik a fogyasztásnak és az értékesítésnek a vasutasok körében való országos szervezkedése. Minthogy pedig a vasutasság ezt eddig a maga erejéből csinálta és csinálni akarja továbbra is, nem szükséges más, mint az, hogy az igazgatóság ne helyezkedjék ellentétes álláspontra és ne igyekezzék bizonyos urak befolyása alatt ezt az autonóm szervezetet, amely minden állami pénz kizárásával keletkezett, kontrakarirozni, hanem igyekezzék nagyra növelni, hogy ha másodszor elkövetkezik egy ilyen nyomorúság, ne adja Isten, akkor kész szervezet álljon rendelkezésre. (Helyeslés jobbfelöl.) Amikor több milliárd koronára tesszük azt az összeget, amely a vasút reorganizácziójára kell, amikor a százezer darabból álló mozdony és kocsipark teljesen el van nyüve, a vasút a háború folytán lerongyolódott, egészen uj és nagy konczepczióju közlekedési politikára van szükség, hogy az ország a háború után kiheverhesse közgazdasági bajait, hogy belehelyezkedjék a világhelyzetbe és hogy a vasutakat képessé tegyük azokra a nagy feladatokra, amelyek rá várnak, ép igy a személyzetet is képessé kell arra tenni, megelégedettséget kell köztük teremteni és igy a legelső tendőnek tartottam, tartom és tartani fogom mindig azt, hogy külön közlekedési ministerium állíttassák fel, mert ameddig úgyszólván albérletben van a vasutügy, ameddig úgyszólván a ministerium, az igazgatóság, a vasúti és hajózási főfelügyelőség között a levegőben lóg, ameddig a minister nem intézkedik, mert az államvasutak elnökigazgatóját kell megkérdezni, az elnökigazgató nem intézkedik, mert a feje felett lóg a ministerium, ameddig az elnökigazgató hatásköre — akármilyen kiváló ember legyen is, mint a mostani — abban merül ki, hogy várja a telefonhívást, hogy ide és oda szaladjon, várja a jelentést, hogy mikor kell reggel diszmagyarban kiállani a perronra és várni egy főherczeg vagy valamelyik uralkodó vonatát s ezalatt százmilliókra menő költségvetéssel dolgozó legnagyobb üzemünket vagy senki nem igazgatja vagy pedig az urak, akikben több energia van, mint amennyi hatáskörük volna, addig nem lehet csodálkozni, ha a vasút a magyar vasutasság legönfeláldozóbb leghazafiasabb munkája ellenére, a kormányok által rendelkezésre bocsátott száz és ezermilliók ellenére még ma is nem a közgazdasági élet emelktóber 27-én, szombaton. 333 tyüje, hanem úgyszólván tehertétel, amelyet mindig finanszirozni kell, amely ellen mindig az a vád, hogy a befektetett tőke kamatait sem hozza meg. Szükséges, hogy a vasútnak valaki parancsoljon. Ha ezt a kérdést ugy oldják meg, ahogy az előző kormány akarta, hogy az elnökígazgatónak-nagyobb hatáskört adnak, mint amilyen ma van, ez is jobb megoldás a mostaninál. Én szerintem azonban a helyes megoldás az volna, ha külön közlekedési ministerium állíttatnék fel, amely a közlekedésügy egész vonalán egységes konczepcziót hoz bele a dolgokba, amely összeköttetésbe hozza a vasúti és a viziszállitás ügyeit, amely a tarifa-ügyet, a külföldi relácziókat irányítja, amelynek ministere az ügyet a parlamentben képviseli, és aki mint egész ember arra törekszik, hogy a közgazdaságnak ezt az úgyszólván leglényegesebb ágát arra a nívóra emelje, amelyre egy jövendő nagy Magyarországnak szüksége van. (Helyeslés balfelől.) Amig ez bekövetkezik, a mai nehéz helyzetben arra kérem a t. kormányt, — amiben, rémé-' lem, a t. ház minden tagja egyetért velem — hogy igyekezzék a vasúti személyzet körében az elégedetlenséget kiküszöbölni, különösen pedig minden illegitim agitácziót könyörtelen erélylyel kizárni és megelégedett személyzetet teremteni, mert csak ez tehet annak az emberfeletti kötelezettségnek, melyre a hadviselés érdekében szükség van és amelylyel a magyar vasutas szolgálta ezt a vasutat jó időben és szolgálja ma is, ilyen nyomorult viszonyok között, végső erejének megfeszítésével s ellentáll minden csábitásnak, mely arra irányítaná, hogy szolgálatát hanyagul vagy rosszul teljesítse vagy pláne felmondja. Ilyen személyzet és különösen nagy létszámú személyzet megérdemli a leglelkiismeretesebb gondoskodást s én azt hiszem, jobb lesz, sokkal jobb lesz ezen az utón haladni, eltérni a sablontól és orvosolni minden bajt, mintsem katasztrófába engedni az egészet, mert bocsánatot kérek, ha azok a kétségbeesett bajok, melyek a múlt télen előfordultak, nem küszöböltetnek ki, akkor a legderekabb ember is ereje fogytán fel fogja mondani a szolgálatot. Ezeket tartottam szükségesnek ezúttal elmondani, a javaslatot egyébként elfogadom. (Helyeslés jobbfélől.) Elnök : Szólásra ki következik? Huszár Károly jegyző: Benedek János! Benedek János: T. ház! Amidőn a tisztviselők ujabb háborús segélyéről szóló törvényjavaslathoz hozzászólok, nincs szándékomban az ékesszólás hangját szólaltatni meg, hiszen az állami tisztviselők nyomorúsága nem ékes szólamokat, hanem tetteket vár tőlünk. (Ugy van! Ugy van!) Előttem szólt egyik t. képviselőtársam, Antal Géza rámutatott arra az eUentmondásra, amely a volt ellenzéki képviselőknek, közöttük gróf Batthyány Tivadarnak ellenzéki korában elfoglalt álláspontja és állítólag mostani álláspontja között