Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-728

78 728. országos ülés 1917 június 23-án, szombaton. m«g, ki azonban a kiegyezés kérdésében elfoglalt álláspontjával és azzal az állásponttal, melyet a kabinetbe belépéséig elfoglalt, önmagával oly kibékíthetetlen ellentétbe jutott, melyet nála megérteni nem tudok. Hogy egy férfiú, mint Apponyi Albert, a magyar parlament disze, ki amellett mindig a mérsékelt, komoly irányzatot képviselte a legviharosabb jelenetek között is a parlamentben, a kiegyezés dolgában kijelenti, hogy ő, aki mindig a mérsékletet hirdette, ez ellen a legszélsőbb obstrukczió fegyveréhez is nyúlna, belépjen oly kabinetbe, melynek elnöke a kiegyezésről ugyanazon nézeteket vallja, mint a lelépett kormány elnöke: az előttem érthetetlen. Ép ennyire érthetetlen előttem gróf Batthyány Tivadar álláspontja is. 0, a nagy ententebarát, máról-holnapra megváltozik és Saulusból hivő Paulussá lesz, s a főrendiházban kijelenti, hogy neki elég volt egy beszélgetés, hogy végre megtalálja a harmóniát a kormány felfogása és a saját meggyőződése között. (Ellenmondás a baloldalon.) Ez a politikai inkonzekvenczia olyan mértéke, melyet sajnálok az illető egyének szempontjából, és^ sajnálok a politikai erkölcs szempontjából (Elénk helyeslés a jobboldalon.) Ha azt látja népünk, hogy a politikai meggyőződés máról-holnapra igy megváltozhatik, ez oly rombolást végez a nép lelkében, melyet semmiféle konczentrácziós kabinet semmiféle eszközzel többé jóvá nem tehet. (TJgy van! jobb felöl. Ellenmondás balról.) Elnök: Csendet kérek. Anta! Géza: A jelen törvényjavaslat a bizottság szövegezésében négy hónapra ajánlja meg a kormánynak a felhatalmazást. A ministerelnök ur maga kijelentette, hogy bár óhajtotta volna, hogy a kormány eredeti javaslata fogadtassák el, mégis ez ellen erősebb kifogást nem emel. Ellenben már ma, az előadó ur beszéde után felhangzottak hangok a kormányt támogató pártok részéről, hogy miért oly szűkkeblű a pénzügyi bizottság? T. ház! Ennek az állam pénzügyei szempontjából igen komoly oka van. Maga a pénzügyminister ur kijelentette a pénzügyi bizottság ülésén, hogy ő még az állami költségvetéssel nem foglalkozhatott. Már most azt hiszem, hogy első kötelessége az állami pénzügyek vezetőjének s az egyes tárczaministereknek is, hogy a maguk tárczája körébe eső kiadási és bevételi tételekkel alaposan foglalkozzanak. Tökéletesen osztom a kormánynak mint volt ellenzéknek azt a felfogását, hogy nagyon kívánatos volna, ha most. a világháborúnak már majdnem negyedik évében, végre rendes költségvetést tárgyalhatnánk. (Felkiáltások balról: Három évig miért nem esinálták ? Zaj.) Kérem, a költségvetés elő volt készítve, ezt a volt pénzügyminister ur kijelentette, ő csak más szempontból nem terjesztette a ház elé. A költségvetés ma is elő van készítve, de kívánatos, hogy a minister urak költségvetéseik egyes tételeivel behatóan foglalkozzanak. E czélra négyhónapi indemnitás van rendelkezésükre bocsájtva. Hisz a munkapárt kijelentette azt is, hogy vezérének e részben tett kijelentését teljes egyöntetűséggel honorálja s az indemnitást hajlandó minden egyes alkalommal megszavazni. így hát ebben nem lesz semmiféle fennakadás. Addig is azonban kívánatos, hogy a ministerek foglalkozzanak e négy hónap alatt a költségvetéssel, kívánatos abból a szempontból is, hogy végre lássuk, mily irányítást akarnak adni a dolgoknak általában, kivánatos az állami pénzügyek szempontjából. Ezért, ha a bizottság csak négyhónapi indemnitást javasol, azt ne tessék szükkeblüségnek tekinteni, hanem állampolitikai rezontól sugalt meggyőződésnek, mely azt kívánja, hogy a költségvetés elkészülhessen, de amennyiben nem készülne el idején, az indemnitást a legközelebbi alkalommal is mindenesetre meg fogja adni. Az előttünk levő javaslat tulajdonképen még az előző kormány munkája. A jelen kormány érdemének tudjuk be, hogy átvette a javaslatot és különösen annak szoeziális jelentőségű intézkedéseit teljességükben magáévá tette. Ezek közé tartoznak a közszolgálati alkalmazottak egyszersmindenkori segélyére vonatkozó intézkedések, a hadiözvegyek és árvák segélyére vonatkozó intézkedések és általában mindazon intézkedések, amelyeket a fix-fizetésüek helyzetének javítására foglal magában a törvényjavaslat. Ezeket természetesen a legmelegebben üdvözlöm. De mint a pénzügyi bizottságban is kifejeztem, óhajtanám, hogy e szoeziális intézkedések tovább vitetnének oly térre is, ahol tán a szükség a legnagyobb: értem a hadisegélyezések körére, a háborúban levők itthonmaradt családtagjainak segélyezésére. Azt hiszem, a túloldal többségének nézetével találkozom, amikor ez óhajomnak itt is kifejezést adok. E hadisegély nagyon sok jogosult megjegyzésre adott okot, kivált a háború elején. Egyes vidékeken a hadisegély hatása tényleg nem volt kedvező. Bizonyos fokig elvonta az embereket a munkától, könynyenélővé tette őket; oly helyeken, ahol a szükség nem nyilatkozott meg, pl. falvakban és kisközségekben, előmozdította a fényűzést. De itt is különbséget kell tenni egyén és egyén között. Vannak, akik hadisegélyt élveztek, mely az ő erkölcsi romlásukra vezetett és voltak és vannak olyanok, akiknek a hadisegély egyedüli megélhetési bázisukat képezi. Már pedig semmi egyebet sem kell mondanom, csak azt, hogy országos átlagban ma 70 fillérből egy felnőtt és 35 fillérből egy 8 éven aluli gyermek lehetetlen, hogy megéljen és nekünk elsőrangú kötelességünk gondoskodni arról, hogy ezen az állapoton változtassunk, amint utalhatok is arra, hogy az előző kor-