Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-738

292 738. országos ülés 1917 Julius l2-én, csütörtökön. ditö, világreszkettető fontosságát. (Felhiáltásoh: Ohó!) Abban a tekintetben is kész vagyok őt menteni, hogy ő talán nem akart fegyvert adni az ő ellenzékének azzal, hogy valami nagyobb, pozitív jogokat adott voina a nemzetiségi törvény alapján a nemzetiségeknek. De legalább azt az egy törvényjavaslatot, azt a Jankovichfélét kellett volna törvényerőre emeltetni, hogy a középiskolában a hazai anyanyelveket is az államnyelv mellett mint kötelező tantárgyakat tanítsák. Hogy ezt elmulasztotta, fájdalmasan és keservesen konstatálom. Ma itt állok, megcsalatkozva benne, akit tiszteltem, becsültem, akiről gondoltam, hogy legalább a napfénynek egy sugarát fogja bebocsájtani a mi kulturbörtönünkbe, ahol nincs egy középiskola sem — mert az egy kultursötétség, kulturbörtön, ahol egy középiskola sincs a saját anyanyelvünkön — de ezt sem kaptuk meg. Azért állok itt ugy, mint megcsalatkozott. Jóhiszeműen hittem benne, bár mindig a legintranzigensebb emberek közé tartoztam, hogy Tisza, aki okos, becsületes, jellemes ember, nem fog megijedni a soviniszták lármájától és tető alá hozza a Jankovich-féle középiskolai javaslatot. íme, vizbe esett, a Dunában elúszott. Csak sajnálatomat fejezhetem ki, hogy az a javaslat nem vált törvénynyé. Ha ez megtörtént volna, akkor ma nem állanék itt megcsalatkozva és halálom napjáig egyik leghálásabb tisztelője volnék Tisza István volt ministerelnök személyének. És ez elég fontos momentum volna, mert a nemzetiségek bizony meglehetősen szép százalékát alkotják az országnak és jól tudják az urak, hogy a választásoknál jól esik minden szavazónak a voksa. De nem adhatom bizalmamat a jelenlegi kormánynak sem, mert tudom, hogy ez, sem jobb a Deákné vásznánál. (Derültség.) Őszintén megmondom, — és ebből igazán tanulhatnának a magyar fajbeli képviselő urak — hogy szegény édes hazánknak keserves sorsa az, hogy ha a magyarok összevesznek, ugy csinálnak, amint a szlovák közmondás mondja: »Sedláci dajte sticu, páni sa budú skubat.« »Az urak veszekedni fognak, paraszt, ide az üstöködetk Vagyis ha a magyar pártok ebben a parlamentben összekapnak, a vége mindig az, hogy egyik a másikat mindig túlliczitálja abban, hogy ki tart jobban a nemzetiségektől. Megfognak minket az üstökünknél, ugy vagdosnak egymás fejéhez, és ez azután a hazaíiságuk hőmérője. De e mellett a metódus mellett mi vagyunk azok, akik mind a két részről szenvedünk. A volt ministerelnök ur is, — azt hiszem inkább taktikai okból, benső meggyőződése ellenére, mert ha nem igy volna, ez az ő politikai karakterére nem valami dicsfényt vetne — amikor már megbukott, akkor nagyobb akart lenni, belekapaszkodott a fűzfába és rúgott egyet a nemzetiségeken. »Nemzetiségi izgatók, hecczkáplánok ós hordóról szónokló demagógok* lesznek' majd a ház" ban, mondotta. Ez kortesfogás volt, de ez nem felel meg sem a politikai előrelátásnak, sem a tudományos meggyőződésnek, sem pedig a praktikus politika követelményeinek. Megfogott minket az üstökünknél fogva, amint a közmondás mondja és megint csak az volt a vége, hogy az urak a nemzetiségeket vágták egymáshoz, hogy hazaflbbak legyenek. Egyik is nekik ment, a másik is, ezzel akarták emelni az ő hazafias értéküket az újságuk előtt, meg otthon és mindegyik sovinisztább akart lenni a másiknál. Uraim, tisztelt ház! Én már egyszer nagyon szépen kérném a magyar kéjiviselőházat, hogy ne csináljon a nemzetiségek bőrére, becsületére politikát. Csináljon egyszer politikát a saját jogaira, a saját becsületére! És nézze meg egyszer jobban, közelebbről azt a nemzetiségi mumust és lássa meg, hogy a nemzetiségi mumus mindig a magyarság leigázására és rablánczokra verésére szolgált végig az egész történelmen keresztül. Mert valahányszor a magyart a nemzetiségekkel ijesztették — jól vigyázzanak és jól jegyezzék meg! —, akkor mindig baj volt a magyarok jogai körül. Azért állítanak egy mumust, egy kéményseprőt, hogy azután a magyar megijedjen és jobban beadja a derekát olyan járomba, amilyenbe be akarják fogni. Erre már, hál istennek, rájött a magyarságnak egy része, amely radikálisan gondolkozik. Ezek az elemek már, hál istennek — és ettől számítom az uj Magyarországot — nem hagyják magukat megijeszteni mindenféle nemzetiségi mumus által. Pedig még a választójog kérdésében is ezzel ijesztgetnek. Hát szegény magyar paraszt ember, téged a nemzetiségekkel ijesztgetnek V Hát amikor nem adnak jogot a falusi népnek, csak az ipari munkásságnak, akkor nem több magyar embert fosztanak-e meg a választójogtól, mint szlovákot vagy románt ? És azoktól a szlovákoktól vagy románoktól nem kell ugy félni sohse egy pártnak, egy kormánynak sem. Mert azok, sajnos, hátrább vannak a kultúrában és azért kissé hozzáférhetőbbek esetleg a pénznek vagy az alkoholnak, de legfőképen könnyebben összegörnyednek a terrorizmus előtt. Nem is ettől félnek, hanem az öntudatos, bátor magyar néptől, attól féltik az ő osztályuralmukat, az ő kizsákmányoló politikájukat. Ezért ijesztgetik azután a nemzetiségi mumussal — mint a vénasszonyok a kis gyermekeket — a gyenge emberek, a gyenge kormányok és az önző karakterek, az önző politikusok, akik osztályuralmat, nagyúri kényelmet, könnyű életet akarnak a nép verejtékén. Azért hozom fel ezeket, hogy megindokoljam egyrészt azt, miért nem lehetek teljes bizalommal az uj kormánynyal szemben, másrészt | azt, hogy miért nem foglalhatok állást a volt ' kormány, a volt ministerelnök mellett sem.