Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.
Ülésnapok - 1910-730
172 730. országos ülés 1917 június 26-án, kedden. Hangsúlyozták, hogy ha sikerülne is elhárítani a fennálló nagy technikai akadályokat, sikerülne is előteremteni a szükséges nagy erőforrásokat és megszerezni a feltétlenül szükséges szaktudást, akkor is nagy természeti akadályokba ütköznék az, mert az éghajlati és a csapadéki viszonyok lehetetlenné tesznek egy erőteljes és a német eredményeket megközelítő fejlődést. Erre vonatkozólag csak egy megjegyzést méltóztassanak megengedni. Németországban a csapadék átlaga évenként 500 mm; ebből nyáron 220—270 mm. esik le; nálunk az átlag 500 mm. fölött van, de a két legnagyobb búzatermő vidékünkön, a nagy magyar alföldön 600—700, a Dunántúl ugyanúgy és a nyári hónapokban ebből a nagy alföld északi és déli szélén 215— 260, a Dunántúl pedig ennél is magasabban, 250—300 között csapódik le. Ha ezzel a 600—700 mm. átlaggal összehasonlítjuk azt, hogy pl. Németországban Magdeburg vidékén, amely tudvalevőleg elsőrendű czukorrépatermelő vidék, átlag csak 581 mm csapadék esik, ha látjuk, hogy Németországnak és Dániának a földje sokkal szárazabb, ha konstatáljuk, hogy pl. Szászországban és Braunschweigban még a hires Belgiumnál is nagyobb a búzatermés átlaga, mert amig még Belgiumban hektáronként 26"3 q a búzatermés átlaga, addig a nálunk is jóval szárazabb éghajlattal biró Szászországban 26'4, Braunschweigban pedig pláne 26'9 q, akkor be kell látnunk, hogy ezeket az úgynevezett áthághatatlan természeti akadályokat hozzáértéssel és szorgalommal mégis le lehet győzni. A föld kezelésében, a viz konzerválásában — amelynél csak a Campbell-rendszerre, a tárcsás boronával való megboronálásra, az utána kellő időben való porhanyitásra és szántásra utalok — megvannak azok az eszközök, amelyek még csekélyebb csapadék mellett is képessé tehetik a földet a víznek olyan megtartására, hogy aránytalanul nagyon száraz nyári hónapokban is a termést meg tudja érlelni. Pedig Németországban, ahol, amint említettem, az éghajlat és a csapadéki viszonyok sokkal kedvezőtlenebbek, mint nálunk, a háború folyamán még az a gondolat is felmerült, hogy a mezőgazdasági termelést 60—100%-kal lehetne még fokozni. Amikor tehát Németország az ő óriási technikai fejlettségével, a gépek nagy elterjedtsége, a trágya helyes kezelése és a műtrágya óriási mértékben való alkalmazása mellett is még azt reméli, hogy képes lesz 60—100%-kal emelni termésátlagát tiz éven belül: akkor mi, akiknek termésátlagai oly messze elmaradtak a németekéi mögött, jövendőbeli erőforrásunk egyik legfőbb tényezőjét valóban mezőgazdasági termelésünk fokozásában láthatjuk. (Ügy van! balfelöl.) És hogy csak egy adattal végezzem idevonatkozó reménységeink felsorolását, ha csak a vetőmagnemesités kérdését nézzük, konstatálhatjuk, még pedig oly konzervativul gondolkozó férfiúnak számítása szerint mint Bubinek Gyula, hogyha búzatermésünket holdanként négy métermázsával emeljük, ez a vetőmagnemesitésből kifolyólag 24 millió métermázsa plust adna, ami egyértelmű volna, a háború előtti árak szerint, 600 millió korona többlettel. Ha a többi gabonanemüek termelését is ugyanily arányban fokoznánk, 500 millió korona plust érnénk el s ha végül a kukoricza amerikai rendszerű művelése és a nemesitett magok révén szintén 20—25 millió métermázsa többtermést és 400 millió K többletet érnénk el: akkor csak maga a vetőmagnemesités utján 1500 millió korona plus-jövedelmet biztosítanánk az országnak, ami egészséges és természetes adóalapját szolgáltatná a jövő megterhelésnek. Ha ehhez hozzáveszszük, hogy géphasználat növelésével, a trágyázás intenzivebbé tételével, a mezőgazdasági műveltség népszerűsítésével és az oktatás elterjesztésével, kellő vasúti, vizi és úthálózat kiterjesztésével és — last not least — a pénzforrások kellő módon való rendelkezésre való bocsátásával is segítségére sietnénk mezőgazdaságunk fejlesztésének: akkor itt nem 1500 millió uj adóalapra számithatnánk, hanem sok oly milliárdra, mely a szükséges óriási befektetések daczára is jelentékeny plus-jövedelmét képezné a magyar államnak és ekkép egészséges adóalapul jelentkeznék. (Helyeslés halfelöl.) T. ház! Ezek után röviden áttérek az ipar kérdésére a háborúval való kapcsolatban. Természetes, hogy oly ipar fejlesztésére kell elsősorban gondolnunk, melynek természetes feltételei az országban vannak, melyhez tehát ideben megvan a legtöbb nyersanyagunk. De egyoldalulag azért nem szabad felfogni ipari fejlesztésünk jövőjót. Mert bár meg vagyok győződve, hogy a háború után, a világgazdaság helyreállásával, az annyira fenyegetően hangoztatott entente-gazdasági szövetség nem fog megvalósulhatni és a világrelácziók újra helyre fognak állani, melyek gazdasági autarchiák felállítását feleslegessé fogják tenni: daczára ennek már most kellene gondoskodni arról, hogy a háború után kellő nyersanyagunk meglegyen a szükséges ipari fejlesztésre. És a kormánynak már most kötelessége volna tisztába jönni két dologgal: először azzal, hogy mely nyersanyagok behozatalát kell a háború utánra propagálni és ezzel összefüggőleg másodszor mely iparágak támogatására, mily fajta nyersanyagok és mennyi munkaerő rendelkezésre bocsátását kell körülbelül lehetőleg biztositanunk? S itt csak látszólagos ellentétben vagyok a t. előadó úrral. O azt állította, hogy átmeneti gazdaságra nincs szükség, mert hisz nem tudjuk, hogyan és mire fogunk átmenni? (ügy van! balfelöl.) De én erre azt felelem, hogy nemcsak arról van szó, hogy akkor mely nyersanyagot kitől fogunk beszerezhetni . . . Kiss Ernő: Hanem hogy legyen átmeneti ministerium! (Zaj.)
