Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-729

729. országos ülés 1917 június 25-én, hétfőn. 121 nem magyar polgárait és megtenni mindent, ahol azt látjuk, hogy nem magyarajku polgártársainknak valamely jogos igénye kielégítésre vár. T. ház! Ez a kérdés természetszerűleg elvisz az elhunyt Metianu metropolitához intézett levelemhez, amelyet az igazságügyminister ur jónak látott megjegyzés tárgyává tenni. Először is kénytelen vagyok azért is konstatálni valamit, mert ha nem teszem, hát az a nem helyes beállítás, amely az igazságügyminister ur beszédének egyik passzusában van, átmegy a közforgalomba, köztudatba és nekem a magam és az ügy iránti kötelességem az igazságot helyreállítani. (Helyeslés a jobboldalon. Halljuk! Halljuk!) De másfelől rá kell mutatnom azért is, mert ez a jelenség is jellemző az igazságügyminister úrra nézve. (Halljuk ! Halljuk!) Az igazságügyminister ur emlékezetből idézi levelemet. Egy hang (balfelöl) : Felolvasta! Gr. Tisza István: Mindjárt rájövök! És azt mondja, hogy én megígértem a román nemzetiségnek, hogy »a választói jognak mindazon részeit, amelyeket a nemzetiségiek sérelmesnek tartanak, revízió alá fogom venni«. Tíz perczczel később behozzák levelemet, az igazságügyminister ur ezt a passzust olvassa fel: (Olvassa.) »Gondoskodhatunk a választójog egyes intézkedéseinek olyan módosításáról, amely a hazai románság politikai képviseletét méltányosabb alapokra fekteti.« Ha én jutok abba a helyzetbe, hogy emlékezetből hamisan és ferdítve idézek valamit — utóvégre ebbe beleeshetik valaki jóhiszeműen is — és azután a hiteles szöveget megkapom és látom, hogy abban egészen más van, mint amit előbb mondtam, saját magamnak, saját tisztességérzetemnek tartozom azzal, (Tetszés és taps a jobboldalon.) hogy arra rámutassak ós ne várjam meg, míg más rám olvassa a dolgot, hanem magam fejezzem ki sajnálatomat, hogy akaratom ellenére tévesen idéztem. (Helyeslés a jobboldalon.) Igenis én mondottam azt, hogy »gondoskodhatunk a választói jog egyes intézkedéseinek olyan módosításáról, amely a hazai románság politikai képviseletét méltányosabb alapra fekteti«. Meg is mondom, hogy miről van szó, mi lebegett szemünk előtt. Az a bizonyos területi czenzus kérdése. Talán méltóztatnak rá emlékezni, az eredeti törvényjavaslatban, amelyet az akkori kormány benyújtott, benne volt alternative a húsz koronás adóczenzus mellett a nyolcz holdas területi czenzus. A bizottságban súlyos aggályok merültek fel az erdélyi magyarság részéről. Erdélyre nézve ugyanis nem a magyarországi czenzus volt érvényben, hanem egy annál sokkal magasabb czenzus; a mi választójogi törvényünket oly messzemenő radikális újításnak tartották, amelylyel szemben az az aggály merült fel, vájjon a nyolcz holdas czenzus alapján nem fog-e egyszerre a románságnak olyan nagy KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXVI. KÖTET. tömege bevonulni az alkotmány sánezaiba, hogy az Erdélyben súlyos következményekkel járhat. Meghozatott a törvény a nyolcz holdas czenzus nélkül. Megtörtént az első összeírás és már ennél az összeírásnál láttunk két dolgot. Először azt, hogy Erdélyben sokkal, de sokkal erősebb a magyarság pozicziója az uj törvény alapján, mint gondoltuk, ugy, hogyha megadjuk is a nyolcz holdas czenzust a románoknak, ezzel tényleg méltányosabbá teszszük rájuk nézve a politikai érvényesülés esélyeit, de semmi veszedelmet a magyarságra nem hárítunk. Másodszor megláttuk, hogy a nyolcz holdas czenzusra szükség van az országnak mindazon részeiben, ahol alacsony a földadó. Méltóztassék visszaemlékezni különösen azoknak, akik az ország keleti, de főleg északkeleti és északi részein a választói névjegyzékeket alaposan ismerik: a legkisebb adóval terhelt negyedtelek messze volt a 20 korona adótól; ugy, hogy ez a 20 koronás adóczenzus nagy vidékeken a kisbirtokosság deposszedálását, jogfosztását jelentette, amelylyel szemben feltétlen szükség volt arra, hogy a törvény eredeti struktúrájánál megmaradjunk, bevévén a 8 holdat, vagyis visszaállítsuk a fertályi telket, mint a régi kisbirtokos czenzus alapját. Ez volt az a hazaárulás, amelyet én Metianu érsekhez intézett levelemben elkövettem. A másik hazaárulás volt az, hogy kilátásba helyeztem magyar tannyelvű iskolákban az iskolába járó gyermekek anyanyelvének tanítását. (Halljuk! Halljuk!) Mielőtt erre nézve nyilatkoznám, nagyon kérem a t. túloldal tagjait és mindenekelőtt az igen t. kultuszminister urat, méltóztassék ezt a kérdést alapos megfontolás tárgyává tenni. Méltóztassék pl. végére járni annak, hogy a politikai magyar nemzet legtörzsökösebb, alaposzlopát képező elemnél, a mi svábjainknál milyen óriási elkeseredést okoz az, hogy gyermekeik felnőnek és nem tudnak többé németül írni-olvasni. (Ugy van! ügy van! jobbfelöl. Mozgás a baloldalon.) Méltóztassék megnézni, milyen elkeseredést okoz az, hogy az a katonafiu — ennek a legértelmesebb, alapos kéj)zettséggel biró népnek köréből — ir haza az atyjának és az az atya tolmácsra szorul, hogy a fiu levelét megérthesse, mert ez csak magyarul tud irni, az apa pedig csak németül tud. (Mozgás a baloldalon.) És méltóztassék meggyőződve lenni arról: én nem könnyelműen határoztam el magamat erre a kijelentésre. Én is beleéltem volt magamat abba a gondolkozásmódba, hogy az állami tanintézetekben csak magyart lehet tanítani; mert hogy az oktatás nyelve magyar, az természetes. De meg kellett róla győződnöm, hogy a mi leghűbb, legbiztosabb támaszainkat, a magyar nemzeti politikának legerősebb képviselőit: azokat a német és tót polgártársainkat, akik szívvel-lélekkel velünk tartanak, ezeket idegenitjük el magunktól, ezeket szolgáltatjuk ki az izga16