Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-712

712. országos ülés 1917 tehát, hogy a kérdés egyszersmindenkorra alaposan és gyökeresen oldassék meg és ez csak ugy lehetséges, ha, bármily formában, feltétlenül a Szentszék ekszterritorialitása biztosíttatik. Ez egyedül az olasz kormány j óakaratától függ. S ha megvan a szuverenitás mellett az ekszterritorialitás, akkor a Palazzo di Veneriát oly könnyen nem foglalhatta volna el az olasz kormány. A római kérdésnek megoldása tehát égető szükség. Nincs kérdés a világháború során, amelyet annyian és olyan nagy mederben vitattak volna meg, mint ezt. Nem minálunk, ahol ugy látszik, a múzsák inkább alszanak és a fegyverek csörögnek, ami helyes is, de azért a fegyverek csörgése mellett sem szabad a fejlődés proczeszszusát megállitani. Állíthatom, mint e kérdés irodalmának ismerője, hogy nincs kérdés, amelyről annyit irtak volna, s amelyről annyi értékes felszólalás történt volna, mint ez. Még a békéről sem irtak ennyit, pedig mindnyájunk szivének mélyén ott lappang a magyar nemzet méltóságával megegyező igazságos — és csak az ilyen — béke óhaja. Németországban, tehát kétharmad részben protestáns országban is megtaláljuk ez irodalmat, ezen eszmecserét, de Ausztriában is. T. ház ! Senkinek jogait sem sértjük, ha a mi jogaink respektálását kívánjuk. És mi jogaink sérelmét láttuk az olasz kormány részéről e kérdésben. Elfogulatlan emberbarátok is, mint pl. Böhmer protestáns tudós, igy irnak : Megmaradok állitásom mellett, hogy a katonai despotizmus, korunk e pusztító rákfenéje, nem keletkezett volna, nem keletkezhetett volna, míg a pápaság, mint legfőbb főpásztor szerepelt és a világi dolgokban is volt befolyása. Abban a mértékben fog emelkedni a militarizmus, amelyben az egyházi hatalmak és rendelkezések befolyásukat vesztik. Azért, ha a t. ministerelnök ur véletlenül nincs is a katholikus táborban, bizom igazságérzetében és abban, hogy

T ő is ezen emberbarátok közé tartozik és *e kérdést és ennek egész komplekszumát nem fogja negligálni. Mert ha ezt tenné, akkor kénytelen volnék már előre is tiltakozni, nem mintha preventív akarnék lenni, hiszen erre nincs szükség. En őt pozitív kereszténynek ismerem; de ha szabadgondolkodó volna is, akkor is e humánus álláspontra kellene helyezkednie. Visszamegyek e kérdés taglalásánál oda, ahol az alkotmányos élet ezt utoljára elhagyta. Ez nem a mi delegácziónkban történt, mert ugy érzem magamat itt, mintha a delegáczióban volnánk, de az osztrák delegáczió 1891 novemberi ülésében került szóba e kérdés, amidőn egy delegátus beszédének hatása alatt és az akkori előadó, Windischgrätz herczeg e felszólalás iránti személyes szimpátiáinak és azo.n reményének kifejezése után, hogy a pápai világi hatalom kérdésének katholikus szellemben való megoldását maga Itália fogja elvégezni, — látjuk, hogy e prognózis nem vált be — Kálnoky gróf, akkori külügyminister nyilatkozott e kérdésről. márczius 13-án, kedden. 67 Az osztrák delegáczióban történvén a dolog, ahol csak németül beszélhetett a külügyrninister, németül fogom felolvasni nyilatkozatát és ne méltóztassék emiatt talán a tegnapi idegességgel fordulni ellenem, melylyel a mmisterelnök ur iránt voltak. (Derültség.) Ha méltóztatik kívánni, leszek bátor a gyengébbek kedvéért majd magyarul is elmondani. (Derültség.) En a szó teljes rigorozitásához* akarok ragaszkodni, — és ebben a ministerelnök urat akarom követni — hogy a fordítás révén se támadhasson kétség a szavak iránt. Nyilatkozata igy hangzik: »Das Problem, das Herr von Dallinger angeregt, habé auch schon vor diesem grosse G-eister und politische Köpfe besehíiítigt, doch sei eine praktische Lösung nicht gefunden worden. Er glaube auch nicht, das die Delegíerten von ihm eine Erörterung dieser schwierigen Erage erwarten.« A folytatást elhagyva, ezt mondja továbbá: (Olvassa.) »Die Begierung hat auch nur den Wunsch, es mögé die Stellung des heiligen Vaters eine solche sein, die das Papstum und den Papst selbst befriedigt; den erst wenn die Zufriedenheit auf dieser Seite auch dauernd ist, wir der Érieden, wie wir ihn wünschen, zwischen dem Papstum und dem italienischen Komgreicke hergestellt sein.« A többit mellőzöm. Azután ezt mondja : (Olvassa.) »Der zweite Punkt, den ich hervorheben wollte, ist, — und ich glaube, ich werde nirgends auf Widerspruch stossen — dass es der allgemeine Wunsch der Bevölkerung ist, mit der italienischen Nation in Érieden und Ereundschaft zu lében. Wir wollen mit diesem Nachbar in gut nachbarlichen, in guten Beziehungen in jeder Richtung lében, und wir gehen'noch weiter, denn wir sind mit ihm in ein politisches Bündniss getreten.« Tehát, t. ház, a legfőbb két kijelentést, amelyet gróf Kálnoky ebben a kérdésben hangoztatott, kiemeltem. Az egyik az, hogy ő ennek a kérdésnek közmegelégedésre való megoldását a kormány feladatának tekinti. A másik pedig, hogy nem tartja opportunusnak azért, mert Olaszországgal szövetséges viszonyban voltunk. Gróf Kálnoky beszédének hatása akkor Olaszországban az volt, hogy ott nyíltan kimondták: ha Ausztria-Magyarország szakit Olaszországgal, mint szövetségesével, — nem mi, hanem ők szakítottak velünk, mint tudjuk — akkor még inkább áll az, amit ők már ekkor állítottak, hogy ennek a kérdésnek megoldása napirendre kerül. A teljesség kedvéért meg kell még említenem az u. n. londoni klauzulát is. Az entente egyezsége t. i. a külön békéről állítólag egy klauzulát kapott, mit londoni klauzulának nevezünk és melyben Olaszország kiköti, hogy a háborút követő békekötés alkalmával a római kérdés kapcsoltassák ki. 9*