Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.
Ülésnapok - 1910-715
152 715. országos ülés 1917 márczius 17-én, szombaton. tatás czimén talán egy kissé a személyes kérdés keretem túl is terjeszkedhessen!, hogy világos képet adhassak erről a dologról. Elnök: Gondolom a ház hozzájárul ahhoz, hogy a t. képviselő ur felszólalásában esetleg egy kissé a személyes megtámadtatás visszautasításának keretén túl is terjeszkedhessek. (Helyeslés.) Hock János: T. ház! A támadás élét mindenesetre letompítja szememben az, hogy a képviselő úrtól ered, mert én megvallom, hogy nagyobb megtiszteltetésnek tartom, hogyha engem a képviselő ur bizonyos kérdésekben támad, mint hogyha védelmez. És én rámutathatok három évi parlamenti hallgatásomra, bizonyos elvi szempontok azok, amelyek engem rendesen visszatartottak a felszólalástól. És miután ő kényszeritett erkölcsi obligó által jelenleg a válaszra, talán egy bizonyos nyilatkozatot kell kifelé is tennem a közönségnek, hogy megmagyarázzam röviden, mi volt az én parlamenti tartózkodásom oka. (Halljtűd Halljuk!) Ezzel tartozom parlamenti multamnak és mindazoknak-, akik erre tőlem feleletet várnak. Két fontos okom volt rá, t. ház. Az egyik elvi álláspont, amelyet nevezhetnek némelyek idealizmusnak. Én 20 év óta az interparlamentáris konferenczia tagja vagyok és én nem ugy értelmeztem csupán ezt a tagságomat, hogy ez beirási kötelezettségekkel jár. Én lelkiismeretes meggyőződésem alapján az ügyet szolgálni is kívántam. Es én ma is hiszek az emberiség testvériségében, amely békés, kulturális és humanitárius eszméket fog megvalósítani rövid időn belül. Hiszek a népeket terhelő általános lefegyverezésben és a nemzetközi viszályokat érintő bókebiráskodásban, az arbitrage-ban; hiszek tehát az örök békében, amelynek nagy, magasztos gondolata . . . (Polónyi Géza közbeszól.) Nem a t. képviselő urnak van köze hozzá. Nekem van közöm hozzá! Polónyi Géza: Én nem azt mondtam, hogy nincs köze hozzá, én azt mondtam, hogy mi köze az örökbékének a mértékhitelesitéshez! (Élénk derültség.) Hock János: Kérem, ebben teljesen igaza van. Az örök-béke gondolatától mindig irtózott a t. képviselő ur, aki már természeténél fogva az összeférhetlenségi bizottságba tartozik. (Derültség.) Polónyi Géza: Különösen, ha ön az ellenfél! Hock János: Nevetséges módja a vitatkozásnak, mikor én önt szó nélkül végighallgattam, hogy ön engem invektivákkal támad. Miután azonban ezen eszményi gondolatok, amelyeket én internaczionális, helyesebben katholikus szempontból egyúttal nagy emberi törekvéseknek is tekintek, nem voltak összeegyeztethetők a mai nagy világeseményekkel, én tehát elhallgattam az én eszményi álláspontomat, nem akarván gyengíteni ezzeHs a nemzeti ellenállásnak erejét. (Helyeslés.) És talán kissé nevetséges is lett volna, hogy mikor milliók az országban harsogják a harcz riadóját, akkor én itt a képviselőház szine előtt magam pálmaágakat lengessek. Három évi tartózkodásomnak tehát tulaj donképen ez volt az elvi oka. De volt egy személyes természetű dolog is, amely már az én egyéni ízlésemből ered, mert akkor, mikor egy nemzet sebeket kötöz és halottakat temet, akkor én nem tartottam helyesnek, hogy itt ebben a házban tyukszemvágásokkal foglalkozzunk. (Élénk helyeslés.) Mikor, t. ház, milliók állanak egy uj korszak születésének véres ágyánál s reszketnek a jövőtől, én a nemzeti fájdalomnak ezt a szent némaságát nem akartam személyes természetű felszólalásokkal megbolygatni. (Helyeslés.) T. ház! A törvényhatósági bizottság ülései szólnak fővárosi ügyekre és nem országos hangulatokat irányítanak. Ez a különbség a kettő között. Mi még megérhetjük azt, hogy nagy elvi kérdésekben, melyek a nemzeti jövőt érdeklik,, vagy a nemzet élethalál harcát érintik, itt vitákat provokálunk. De mit érdekli e pillanatban az ország összes rétegeit az, hogy egy köztünk fenforgó kérdésben melyikünknek van igazsága, nekem-e, vagy Polónyi Géza urnak? (Ifjaz! Ugy van! Helyeslés). Hiszen kérem, a személyes hiúságnak bizonyos beteges elfajulása kell mégis ahhoz, hogy valaki itt haldoklók tetemén keresztül álljon az ország szine elé s a maga sebeit vakargassa. T. ház! Más valamire van ma szüksége a nemzetnek. Polónyi Géza: Azt elismerem! Hock János: Nem arra, hogy ki marad köztünk egy személyes vitában felül. Más valamire, mint az én igazságomra és más valamire mint Polónyi Géza ur erkölcsi integritására. (Ugy van! Ugy van!) De, t. ház, bárhogy akartam is kitérni e kérdések elől, ma már bizonyos erkölcsi obligó kötelez rá, hogy a t. ház előtt szót kérjek s ezt a hajánál fogva szőnyegre hurcolt kérdést köztünk végre-valahára elintézzem. Lássuk hát a tényeket a másik oldal megvilágításában és szerintem a tiszta megvilágításban. Köztudomású, hogy Polónyi Géza urat én a főváros közgyűlésén erős kritika alá vettem. Valóban, nagyon mólyen kellett vágni annak a bonczkésnek, hogy a képviselő ur most két hónap múlva jajdul fel utána. Kifogásoltam t. i., hogy a képviselő ur a fővárosi politikában kapott sebeit itt az országgyűlés szine előtt kötözgeti. Hiszen épen mi, az ellenzék, hirdettük mindig, hogy az önkormányzati szervezet szabadsággaranczia s másrészt alkotmánybiztösiték, és a képviselőház ellenőrzésé csak arra terjedjen ki, hogy a kormány törvényesen gyakorolja-e a felügyeletet s megvédi-e a közércleket; egyebekben pedig a közgyűlés, ez az autonóm szervezet hadd járjon a maga lábán. Hiszen épen azért önkormányzat, hogy önmagát
