Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-694

694. országos ülés 1917 február 6-án, kedden. 55 ságunknak 70%-a mezőgazdasággal foglalkozik. Bizonyos vagyok benne, hogy nem tévedek akkor, amikor 80—85%-ra értékelem a fronton azoknak számát, akik az eke mellől, akik a mezőről kerültek ki a lövészárokba. Ebből az következik, hogy a háború halálkaszája a legnagyobb aratást a mezőgazdasággal foglalkozók sorában vitte végbe, (Ugy van ! Ugy van ! halfélől.) ebből az következik, hogy a mi mezőgazdasági népességünk szenvedte a legnagyobb csapást, ebből az következik, hogy a golyó ezt a népességet ritkította meg legjobban ; de ebből az is következik, hogy nekünk legelsősorban és legeminensebb kötelességünk ezt a mezőgazdasági népességet megerősíteni először azért, hogy lehetőleg visszaadjuk neki azt, amit elveszített. De ez a kisebbik ok. A másik ok az, hogy mezőgazdasági népességünk — különösen annak egyik kategóriáját, a kisbirtokosságot tekintem — a háború előtt sem volt olyan erős, amilyennek lennie kellett volna, (Ugy van ! Ugy van 1 bal felől) a háború előtt sem volt olyan fejlődésképes, mint aminőre szükségünk lett volna az ország érdekében. A falu pusztulásáról, a kisbirtokosság elmaradottságáról, lassú gyarapodásáról való siralmakat ebben a házban akárhányszor kinevették épen azok, akik most a legjobban panaszkodnak és a legjobban méltatlankodnak azért, hogy nincs elég zöldségünk, nincs elég tojásunk, nincs elég baromfink, nincs elég búzánk, szóval nincs elég élelmiszerünk. Pedig, ha ugyanazok, akik az iparpártolásra megkövetelték évente azt a néhány milliót, amelyet, a magyar állam a maga szegénységéből adni tudott, mindig megkövetelték volna, hogy az állam kövessen el mindent ennek a kisbirtokososztálynak megerősítésére, a mezőgazdasági kultúra intenzivitásának emelésére, akkor nem volna annyi okunk aggodalommal nézni még azt a néhány hónapot, amely az uj aratásig előttünk áll. A másik ok tehát, amiért elsősorban a földhöz akarjuk visszavezetni a hősök minél nagyobb perczentjét, az, hogy ennek az osztálynak megerősítése elsőrangú állami és katonai érdek. (Ugy van ! Ugy van ! hálj elől.) A harmadik ok az, hogy a háború után velünk szemben nagy igényeket fognak támasztani. Háború után nekünk valutánkat helyre kell állítanunk. Mivel leszünk erre képesek? Az iparral ? Az ipar nem fogja tudni a sokkal fejlettebb, sokkal tőkeerősebb, sokkal több szakképzett munkással rendelkező osztrák és német iparral szemben ugy állani a versenyt, hogy ő produkálja nekünk azt a pluszt, amelyre kivitelünknek szüksége van, hogy legyen megfelelő mennyiségű külföldi fizetési eszközünk és pénzügyi mérlegünk a külfölddel szemben ne romolják le egészen odáig, hogy az állami csődöt legyünk kénytelenek kimondani. Egyedül mezőgazdaságunkban van meg a képesség valutánk megjavítására. Mezőgazdaságunk most is ezer millió korona értéknél többet termel kivitelre. Ha mi a háború után vissza tudjuk adni a mezőgazdaságnak az elveszett munkaerőt, ha a háború után ennél többet tudunk tenni, ha képesek vagyunk uj gazdasági alanyokat teremteni, ha képesek vagyunk néhány százezer holdnyi földet annak a kisbirtokos-osztálynak is juttatni, amely ezekből a czikkekből többet tud termelni, mint az eksztenziv nagy gazdaság, ha ezt el tudjuk érni: akkor igenis azt mondhatjuk, hogy oly birtokpolitikai akcziót végeztünk, amely nekünk hasanot fog hozni közgazdasági, nemzeti és honvédelmi szempontból egyaránt. Vannak még más okok is, amelyek azt javasolják, hogy igenis arra kell törekedni, hogy a hősöket mindenekelőtt földdel lássuk el, amennyire lehetséges az állam vagyoni eszközei és a magyar birtokviszonyoknak olyan radikális felforgatása nélkül, amely esetleg ártana is ott ahol most semmiféle ártó momentumot ami életünkbe belekeverni nem szabad. Németország és Ausztria régi idők óta rendszeres munkát végez arra a czélra, hogy szaporítsa az állam polgárságának azt a kategóriáját, amelyet ők is és minden közgazda egy állam szempontjából a legértékesebb elemnek tart, t. i. a kisbirtokos kategóriát. Németországban évtizedek óta tele-, pitő-társaságok dolgoznak, (Ugy van! balfelöl.) amelyeket — amint azt igen helyesen"elmondotta ma Bartos János képviselőtársam -— támogatnak állami intézetek, kerületi takarékpénztárak, kerületi biztosító pénztárak, támogat maga az állam, támogat a tudomány, az. irodalom, a napisajtó, amely ott sokkal inkább érzi, mint nálunk, hogy igenis az az agrárközönség, amelynek rovására annyit szokás írni, még mindig, ma is, még egy iparos országban is az állam legerősebb fundamentuma. (Ugy van! balfelöl.) Ott állam, társadalom, tudomány, a közgazdasági élet minden intézménye összetette a maga erejét már a háború előtt, hogy minél több embert földhöz kössenek, földhöz juttassanak. Ugyanezt a tevékenységet fokozott mértékben fejtik ki ma és járnak azokon a kitapodott utakon, azoknak a kiérlelődött tanulságoknak felhasználásával, amelyek nekik évtizedes prakszis után kínálkoztak. Azokat az elveket, amelyeket ott helyeseknek és jóknak találtunk, nekünk is nagyon jó lesz megszívlelni, azokat az elveket talán mi is elfogadhatjuk. Ha mi a hadviselés terén későn ugyan, de talán mégsem egészen elkésve, igyekeztünk mindént átvenni, amit a német hadseregben jónak, helyesnek Ítéltünk és a német szervező szellem minden termékét igyekeztünk a magunk javára hasznosítani a háború terén, talán nem árt, ha a polgári tevékenységnek, a közgazdasági tevékenységnek azokat a gyümölcseit is felhasználjuk, amelyekre épugy mint a hadvezetésnél az átvett dolgokra, nekünk a polgári életben szintén szükségünk van. Ezeknek az elveknek elseje az, hogy a hő-