Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-694

694, országos ülés 1917 napvilágot, merfc azt hiszem, hogy a törlesztés­nek mindig arányban kell lennie az adóssággal, amelyet létezőnek elismerünk. Hogyha ily kicsiny­séggel, egy emléktáblával kezdjük meg a részlet­törlesztést, félek tőle, hogy ott kinn a lö,vámz­árokban azoknak, akiknek bizonyára szükségük van a melengetésre, vagy ha nincs rá szükségük, mégis jól esik nekik a melengetés, az elismerés, amely őket hazulról éri, a front mögül, azt hiszem, e csekélyke részlettörlesztésből, amely elsőként jelentkezik, azt fogják hinni, hogy a nemzet nem érzi át egészen azt a nagy adóssá­got, amelylycl nekik tartozik, hogy ez a nemzet nem becsüli meg eléggé azokat a szolgálatokat, amelyeket ezek a nemzetnek tesznek és én félek, hogyha ez a gondolat gyökeret fog lelkükben, ez visszahatással lesz a harczképességre is, amelyet három esztendőnek semmiféle viszontag­sága nem tudott megtörni. Ez a törvényjavaslat, véleményem szerint, felesleges. A magyar nép nagyon jól tudja, hogy mivel tartozik önmagának. A magyar nép réges-régen oltárt emelt lelké­ben azoknak, akik érette, a hon földjéért, vérüket ontották, vagy ha nem ontották, minden pillanat­ban ki vannak téve annak, hogy vérük pirosra fogja festeni a méteres havat a hareztereken. Ez a nép, amely oltárt emelt a hősöknek, parancsszó, törvényes útmutatás és ujjmutatás nélkül is meg­találta volna azt a formát, hogy hogyan adjon az ő lelkében élő kegyeletnek külsőleg kifejezést : egy kápolna, egy kereszt, egy oltár, egy szobor, egy liget vagy emléktábla bizonyára meglett volna min­denütt ily törvényes intézkedés nélkül is. A kormánynak, véleményem szerint, oda kel­lett volna csak konczentrálnia tevékenységét, hogy megakadályozza, hogy e kegyeletes érzést, amely minden nagyrahivatott és minden életreképes nép lelkében él, senki ki ne használja, (Igaz ! ügy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) A kormánynak csak arra kellett volna ügyelnie, hogy ne akadjon mindjárt részvénytársaság, (Igaz ! ügy van ! a szélsőbaloldalon.) ne akadjanak mind­járt élelmes vállalkozók, akik tőkét kovácsolnak és milliókat akarnak kiverni a kegyelet ez érzésé­ből, amely biztosan megvan mindenütt, ahol ma­gyar ember lakik ez országban. A társadalom majd elvégezte volna a nevelő, a vezető munkát, amelyre a népnek szüksége lett volna, hogy ezek az emlékek, amelyeket a hősök­nek bizonyára állítani akar és állítani fog, meg­feleljenek a hősök nagyságának, az idea szépségé­nek, amit ki akar fejezni, hogy legyen az művészi, legyen a nagy időkhöz méltó. Ezt a társadalom, a társadalom azon tényezői, akik a szépművészeti kultúra élén járnak, vállalták volna és el is végez­nék és a kormánynak legfeljebb segítenie kellett volna a társadalmi szerveket, hogy legyen nekik valami anyagi eszközük, hogy e kulturális és a nemzet javát szolgáló munkát elvégezhessék. De véleményem szerint nemcsak felesleges ez a javaslat, hanem bizonyos tekintetben sértő is. Feltételezi ugyanis, hogy a magyar népnek február 6-án, kedden. 53 nem jutott volna eszébe, hogy megbecsülje ily táblával, vagy szoborral, vagy más külső jelekkel a magyar hősök emlékét. Én a magyar nép lelké­nek bizonyos deklasszifikálását látom abban a felfogásban, hogy figyelmeztetni kell arra, hogy gondoskodjék a hősök emlékének megörökítéséről. Véleményem szerint e javaslat tulaj donképen az ut aliquid fecisse videatur, az elv megtestesitése. Tegyünk valamit, ami nem árt, ami nem kerül semmibe, vagy kerül is valamibe, azok zsebéből kerül, akik tulajdonképen a hősök emlékének meg­becsülésében önmagukat kívánják megbecsülni. A törvényhozástól a hősök mindenesetre mást vártak és mást van joguk várni, mint márvány­táblát. A hősök várják maguk is azokat a reális és erkölcsi javakat, amelyekért maga a nemzet is küzd a háborúban. Mert miért küzd a nemzet? Nem hadi dicsőségért folyik a nemzetek közt a háború, nem a presztízsüket akarják kiköszörülni vagy megnagyobbítani, a nemzetek reális javakért : békéért, biztonságért, szabad fejlődésért, szabad tengeri utakért, szóval értékelhető reális, gazdasági, vagyoni és erkölcsi javakért küzdenek (ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) és ezért küzd a magyar nemzet is, talán azzal a különbséggel, hogy mi e reális javakat nem az ország határán kivül, hanem az ország határán belül keressük. A magyar nép i§ reális javakat akar nyerni a háborúból, reális, értékelhető javakat akar meg­nyerni. Megélhetési feltételeinek megkönnyeb­bítését, kedvezőbbé tételét, általánosítását akarja megnyerni s azt az államot, mely őt felruházza mindazokkal a jogokkal, melyeket egy modern állam polgáraitól el nem vitathat. (Igaz! ügy van ! a baloldalon.) Ami pozitív háborús czélunk a negatív mellett, az önvédelem mellett az, hogy ez az ország a háború után politikailag és gazda­ságilag is demokratizálódjék és átalakuljon r olyan állammá, melyben a létföltételek könnyebbek, kedvezőbbek mindazok számára, kikre az f állam­nak, hogy élhessen, szüksÁge van. A törvény­hozásnak tehát, mikor a hősök iránt tartozó há­lánkat analizálja, nem márványtáblákat kellene törvénybe iktatnia, hanem uj jogokat. (Ügy van ! balfelól.) Ezenfelül pedig meg kellene teremteni azokat a feltételeket, amelyek mellett ami hőseink produktív gazdasági életet folytathatnak a háború után a maguk javára és a nemzet megerősítésére. T. ház ! Ilyen mélyen és ilyen fájdalmasan még soha fel nem szántották a világ ugarát. Mindenki szörnyű kíváncsi arra, vájjon a gránát­szakitotta és véráztatta barázdákból milyen mag fog kikelni, mit eredményez a mi számunkra, a nép számára, az ország számára ez a háború? Nagyon keserves volna nemcsak az egyénekre, de az államra is, ha csalódniok kellene azoknak, akik minden jogot megszereztek arra, hogy ezen vérrel áztatott barázdák felé nagy várakozással nézzenek. Szerintem, két irányú tevékenységgel kell az államnak leróni a hősök iránti hálát és kegyeletet. Az egyik az, hogy anyagi bázist kell teremteni,

Next

/
Oldalképek
Tartalom