Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-709

709. országos ülés 1917 gazdasági politikának, melyben megállapodunk. Még azoknál is, akik a vámközösséget elvileg előnyben részesitik a külön vámterülettel szemben, hacsak nem hódoltak be a feltétlen wirtschaftliche Einheit der Monarchie elvének — és akkor megszűnik köztünk a vitatkozás lehetősége — mondom, még azoknál is attól függ a hozzájárulásuk valamely megegyezéshez vagy nem, a vámközösség fentartásához vagy nem, hogy sikerül-e egyebek közt olyan vámtarifát is megállapítani, mely mindkét állam érdekének megfelel. Tehát vámtarifa nélkül lekötni magát a vámközösség mellett, teljes abszurdum. Vámtarifát csinálni pedig a mai körülmények között — fentartom újból és újból — szintén teljes abszurdum. (Ugy van! Ügy van !• balfelől.) Mi nem tudjuk, milyen terület számára csináljuk a vámtarifát, nem tudjuk, hogyan fog fejlődni az áruk értéke, a pénz értéke, csupa ismeretlennel dolgozva, előttem az egész dolog egy megfoghatatlan rejtély. Mi csak azt tudjuk, hogy ott, valahol a sötétben történik valami, mi csak azt tudjuk, hogy olyan férfiak,—tisztelet, becsület egyéniségüknek — akik politikai bizalmunkat nem élvezik és a mostani körülmények között sem szolgáltak rá semmi tekintetben, hogy azt megnyerjék, valamit titokban elintéznek, valamiben mesterkednek, ami kihat az ország jövőjére kiszámithatlan módon, kiszámithatlan időkig. Türhető-e ez a helyzet, lehetséges-e,.hogy egy szűk politikai kör, egy kis politikai társaság ekképen bitorolja a nemzet feletti rendelkezésnek jogát ? (Élénk helyeslés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Barta Ödön : Azt nem lehet módosító rendeletekkel helyrehozni! Gr. Apponyi Albert: Mielőtt áttérnék a kormány választójogi politikájának bírálatára, legyen szabad néhány szót mondanom a rokkant-, hadiözvegy- és árva-ügyről, igazán csak néhány szót, mert a háznak erről az oldaláról is többen igen behatóan tették szóvá ezt. Én csak a következő megjegyzésekre szorítkozom. Először a rokkantügyet illetőleg szívesen elismerem, hogy a rokkantak utókezelése és a, rokkantak kiképzése tekintetében igen nevezetes intézkedések történtek, amelyek szép eredményeket is mutatnak. Viszont azonban most, a háború harmadik évében is a rokkant ügy szocziális megoldása tekintetében — hogy magának a ministerclnöknek szavait használjam — a kezdetnek kezdetén állunk. (Ugy van! Ügy van! balfelől.) Ez felment engem minden további kritikától. (Ügy van ! balfelől.) Be akarjuk-e várni a háború végét, hogy azután a demobilizáczió összes nehézségeivel együtt ez az egész rokkant-, özvegy- és árva-tömeg egyszerre rohanjon meg minket és követeljen elhelyezést ? Nem kivánná-e a kormányzati bölcseség, hogy — miután a rokkantakat, özvegyeket és árvákat — sajnos — folyton önti a háború — állandóan lépést taTtson ne csak az utókezelés, hanem a szocziális elhelyezkedés is 1 Hiszen erre nézve vannak tervek, vannak minták a külföldön, e tekintetmávczius 2-án, pénteken. 557 ben itt is testületek foglalkoztak életrevaló, kevésbbé életrevaló eszmékkel, de eszméket termelt a társadalom és ezeket az eszméket senki meg nem fogja, senki testté nem teszi. És a harmadik évben nem szabad a kezdet kezdetén lenni ! (Igaz ! Ugy van! balfelől.) Különösen áll ez a rokkantaknak a mezőgazdasági foglalkozáshoz való visszavitele tekintetében, ami nagyon összefügg a földbirtokpolitikával és a tett és teendő intézkedésekkel, amelyekkel a gazdaszövetség rokkantügyi bizottsága is foglalkozott; ez összefügg a rokkantak specziális kiképzésével, a rokkantaknak a mezőgazdasági mellékfoglalkozásokra való oktatásával, a munkaképességükben megfogyatkozott rokkantaknak tanításával és kiképzésével is. Ezen a téren elmaradtak a kormány intézkedései a dolgok fejlődésétől és még egy téren. Ha a testcsonkitás utján rokkantakká váltak gyógyítása és utókezelése terén elismerten is kifejtett szép munkásságot, nem mondhatom ugyan ezt a belbetegségi rokkantakról. Mikor még a Vöröskereszt foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, 1915 tavaszán, egy memorandumot adtunk be a kormánynak, egy a legnagyobb orvosi autoritások által szerkesztett memorandumot, amelyben rámutattunk, hogy itt az idő — 1915 nyarára gondoltunk — a tuberkulotikusok kezelésére. Azóta nagyon sok idő telt el. Vajúdott a kérdés egy álló esztendeig anélkül, hogy megmozdult volna. Végre 1916 őszén történt meg az első indulás ezen a téren egy nagy, a kormány által is támogatott társadalmi akczió Ígéretében. Tényleges intézkedések dolgában e tekintetben ismét még csak a kezdet kezdetén vagyunk. A hadiözvegyek és áTvák tekintetében pedig nekem kellene a ház ezen oldaláról elmondanom azt a, beszédet, amelyet a ministerelnök ur erről a tárgyról elmondott, midőn a hősök emlékének megörökítéséről szóló törvényjavaslathoz hozzászólván azt mondta, hogy hosszas tervezgetések s vajúdások után pár hónap előtt egy nagyobb tanácskozásban, amelyben nekem is szerencsém volt résztvenni, bizonyos szerintem is egészséges alapelvek állapíttattak meg és nem én, hanem a ministerelnök ur mondja nekem, hogy sajnos, azóta más nagy események, csaták, nyert csaták, vesztett csaták, politikai komplikácziók, erdélyi betörés és igy tovább, uralták a közfigyelmet ; ebbe akarta beledobni vagy nem tudta beledobni a hadiözvegyek és árvák ügyét. (Mozgás balfelől.) Bocsánatot kérek, nekem nincs semmi hozzáadni valóm ahhoz a vallomáshoz, amelyet a t. ministerelnök urnak szájából hallottunk, csak az, hogy ismét ő mondja, hogy az illetmények kiegészítése terén nagyon kevés az, amivel azt javítottuk és amit ő nem mondott, az még most is fennáll, az a felháborító állapot, hogy a hadiözvegy azon a napon, amelyben hadiözvegységre jutott, kisebb illetményben részesül, mint addig, amig reménye lehet arra, hogy családfentartója visszatér. (Igaz! Ugy van! Taps a bal- és a szélsőbaloUalon. Felkiáltások balfelől: Az ország