Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-694

694. országos ülés 1917 február 6-án, kedden. 47 alkalmatosságoknak létesítése az erősebb indusztrializálás által. Ezek mind oly témák, amelyek elvinnének engem tulajdonképeni tárgyamtól, ezekre csak utalok, remélem a ház lesz abban a helyzetben, hogy ezekkel még foglalkozzék, különösen pedig remélem azt, hogy nem fog a t, kormány nekünk alkalmat adni arra, hogy végső elkeseredéssel legyünk kénytelenek szembeszállni olyan fait accomplikkal, aminő a 20 éves osztrák közgazdasági kiegyezés, vagy ugyanilyen, vagy még hosszabb német-osztrák-magyar gazdasági egyezmény, amely Magyarországot közgazdasági fejlődésében annyira visszavetné, hogy ez egymaga forradalmi állapotok előidézésére alkalmas. De — mondom — a közgazdasági részt nem fejtegetem tovább,, csupán két irányban kívánok még — szoros kapcsolatban a törvényjavaslattal — nyilatkozni. Az egyik a rokkant, a beteg katonák ellátása, amit ebben a törvényjavaslatban legalább pozitív formában be kellene jelenteni, meg kellene Ígérni a nemzetnek és katonáinknak és ezzel kapcsolatban természetesen az özvegyeknek és árváknak kellő ellátása. Ez a teendőknek egyik csoportja, amely ide ebbe a törvényjavaslatba való, amely nélkül a törvényjavaslat hiányos és ahelyett, hogy megnyugvást keltene és elismerésünket demonstrálná, inkább provokálja az elkeseredést, provokálja a nép haragját velünk szemben. A másik a jogokban való részesedés, amelyről felszólalásom befejezése előtt leszek bátor nyilatkozni. A rokkantügyre nézve ezen vita alkalmával is igen sok eszme, igen sok kezdeményezés merült fel. Ezekkel szemben csak konstatálom és kijelentem, hogy Griesswein Sándor t. barátunk határozati javaslatát, amely különösen arra fekteti a súlyt, hogy azokat a rokkantakat, akiknek nincs földjük, földhöz juttassuk, a legmelegebben támogatandónak tartom és azt örömmel el is fogadom. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Az Özvegy-, árva- és rokkantügy szerintem főbb vonásaiban a következő momentumokból áll. Az elhaltak, még pedig ugy a harcztéren, mint a háborúval kapcsolatos betegségekben elhaltak özvegyeinek és árváinak az adott viszonyokhoz mérten a megélhetési standardnak megfelelő összegekben való támogatása az államnak legelemibb kötelessége. Méltóztassék ezt nem krajczároskodva, nem koldustarisznyaszerüleg, hanem illő módon biztosítani katonáink özvegyeinek és árváinak, mert ez elemi, de egyúttal becsületbeli kötelességünk. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldälon!) Ha ez a törvényjavaslat meg akar felelni annak a czéljának, hogy a törvényhozás elismeréseit demonstráljuk, nemcsak szavakkal, nemcsak egy szép körmondattal, hanem tettekkel, bele kell jönni a törvényjavaslatba mindenekelőtt a rokkantügyről való gondoskodásnak. Ezzel kapcsolatosan van egy kérésem a t. kormányhoz. En azt látom, hogy, mint annyi más téren — és ebben a mi katonai hatóságaink még messze túlhaladják polgári hatóságaink buzgóságát — ezek a szegény rokkantak az agyonkormányzás stádiumába jutottak. (Ugy van! balfelöl.) A pénzügyminister ur bizonyára nem fog nekem ellenmondani, ha azt állítom, hogy pénzügyi helyzetünk nem olyan rózsás, hogy érdemes vagy jogosult lenne egy felesleges fillért is kiadni. A rokkantak helyes ellátását mindnyájan szükségesnek tartjuk. Van azonban ennek egy határa, egy limitje, amelyet ha betartunk, tetemes összeget takarítunk meg. Ez abban áll, hogy ne akarják a rokkantakat akaratuk ellenére boldogítani. Itt csinálnak mindenféle rokkant- és lábbadozó-telejjeket, ahol visszatartják azt a rokkantat, akiről mindenki tudja, hogy katonai szolgálatra többé soha nem lesz alkalmas, akinek testében 3—4—5 seb heged, aki alig tud vánszorogni, de ha hazaengednék gazdaságába, ahol van neki pár hold földje, vagy többje is, szívesen adna reverzálist, hogy minden rokkant-ellátásról, minden rokkantkiképzésről a legnagyobb örömmel lemond. Ennek az embernek katonai illetményét, élelmezését, rokkant ellátását egy egész életen át megtakarítanék és elérnénk még egy nagy dolgot, hogy azt az itthon amúgy is hiányzó munkaerőt pótolnák ezek. Nemrégiben volt alkalmam látni egy ilyen esetet, amely igazán megdöbbentett. Ismerek egy kitűnő, derék székely katonát, akinek melle tele van dekorácziókkal, akinek több vitézségi kitüntetése van, aki — gondolom — öt súlyos lövést kapott és szegény annyira van, hogy egyik rokkantintézményből a másikba viszik, itt czipésznek, ott szabónak akarják kiképezni, pedig semmi más vágya nincsen, minthogy visszatérhessen oda, ahol előbb szolgált, ahol megbecsülték és ahol most mint vitéz, hős katonát tárt karokkal vissza is fogadták. Valahányszor egy kis szabadságot kapott, visszament az állásába és ott —• amennyire csak birta — munkaadójának teljes szeretete és elismerése mellett végezte a dolgát. Nemrégiben ez a szegény ember megint egy sürgős rendeletet kapott, hogy a katonai hatóságok újból boldogítani akarják, berendelték, hogy most újból nem tudom micsoda mesterségre képezik ki, amire abszolúte semmi hajlama nincs. Elkeseredésében, hogy jóravaló munkaadóját és munkakörét ott kellett hagyni, az az ember öngyilkossági kísérletet követett el. Véletlenül hallottam róla, nevét természetesen nem fogom megmondani, de nagyon kérem, ne méltóztassanak erővel boldogítani akarni ezeket a szegény rokkantakat, hanem akik ennyire megszenvedtek a hazáért és lemondanak minden állami támogatásról, csak azt kérik, hogy engedjék őket hazamenni, ezeket méltóztassanak hazaküldeni; így megtakarítanak az adófizetők érdekében egy sereg pénzt, boldoggá tesznek pár ezer ilyen nyomorult embert,