Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-697
140 697. országos ülés 1917 határozat idejében. Lát bizonyos veszélyeket, majdnem agyrémeket és ezen veszedelmek miből származnak, miben rejlenek? Abban rejlenek, ott keresi a veszélyt, ahol azok a munkáskezek dolgoznak, azok a munkások veszélyesek, akik mondhatni ebben a háborúban az állampolgári kötelességek legnehezebbikót, minden kibúvás és zúgolódás nélkül viselik. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Azok az elemek, amelyek másutt nemcsak hogy választójoghoz jutnak, de ma e társadalmi réteg vezetői is ott ülnek a kormányban. Angliában már béke idején Burns, ma Henderson és maga Lloyd George is tulajdonképen hozzájuk tartozott, mert hiszen a leghevesebb agitáeziót folytatta a földjáradék ellen, amely a néj)esedés szaporodásával folytonosan emelkedik. Még inkább láttuk azt Francziaországban, hiszen maga Briand is, ha meg is tagadta, ha el is szakadt s nincs már az eksztrém állásponton, de végre ő is ehhez az iskolához tartozott. Ide tartoznak továbbá Thomas, Guesde, Sembat. Olaszországban Bissolati. De Németországban is, amely monarchia, — hiszen Francziaország köztársaság — a közélelmezési hivatal egyik főnöke, egy hamburgi szoczialista, aki e téren azonban oly kiváló tulajdonokkal rendelkezik, hogy nem lehetett mellőzni. Az a félelem, amely itt mutatkozik, a tények és a haladás által meg van czáfolva, teljesen indokolatlan. Hiszen Marx körülbelül fél századdal ezelőtt kijelentette, hogy a nemzetköziség fázis volt a szoczializmusban, amely összefüggött III. Napóleon korszakával, de az elmúlt és hogy mennyire elmúlt, arra épen Ausztria viszonyai szolgáltatják a legjobb példát. Tudjuk, hogy ott a szoczializmus a nemzetiségek szerint alakul és a cseh szoczialisták inkább szavaztak a választásokon a cseh polgári párttal, mint a német szoczialista jelöltre. A nemzetköziség tehát ma egy fantóm, az ellen küzdeni valóságos szélmalomharcz. Arról is volt szó tegnap, hogy a választói jog tulajdonképen jog e vagy kötelesség. Ez igen érdekes téma,- mindenesetre méltó arra, hogy az ember vele foglalkozzék, de azt hiszem, az a kérdés, amely gyakorlati fontossággal bir, eldönthető akkor is, ha a kérdést tudomány szempontjából teljesen nem is tisztáztuk. Szerény nézetem szerint különben történeti szempontból, akárhogyan nézzük is e kérdést, az bizonyos, hogy a parlamenteket abból a czélból hivták össze, hogy a kormányt és a korona működését ellenőrizzék. Ez volt a parlamentek összehivásának tulajdonképeni rendeltetése, és ma is, mikor a parlamentet feloszlatják, ugy szól a királyi intézkedés, hogy a nemzet akaratát akarja megtudni, a nemzet akaratáról van sző. De én azt az álláspontot is elfogadom, egészen eltekintve attól, hogy jognak is kell tekinfebruár 9-én, pénteken. teni, elfogadom azt az álláspontot, hogy kötelesség, tehát közhatósági funkcziónak tekintem, amelyet az állam bizonyos fejlődés mellett az állampolgárokra ruház. Ha most komolyan veszszük a kötelességteljesitést, akkor megint előáll az, hogy ki képes e kötelességet teljesíteni. Mert hisz azzal hozzák összefüggésbe épen a kötelesség fogalmát, hogy azokat lehessen kizárni, akik nem képesek e kötelességet teljesíteni. Merem állítani, ha mi ezt szigorúan alkalmazzuk, akkor tulajdonképen az a köre az embereknek, akik e kötelességet vagy e közfunkcziót végezni hivatottak, nagyon összezsugorodik. Ma a törvényhozási kérdések szakkérdések, nem ugy, mint századokon keresztül, amikor szabadságharczról volt szó a koronával szemben. Inkább, mondjuk, érzése, vagy általános törekvése volt az az emberi szellemnek, hogy befolyást biztosítson magának a saját államában az államügyekre. De ma többnyire szakkérdések kerülnek a törvényhozás elé és azokhoz mindig csak egynéhányan, kevesen értenek. Nincs is arról szó, hogy az, aki a lövészárokban van, tudja-e kifejteni, hogy a szabad kereskedelem jobb-e vagy a védvámrendszer, egyenes adót jobb-e kivetni, vagy közvetett adókat. Nincs erről szó, hanem arról, hogy ő jelölje meg az embert, kiben bizalma összpontosul,' kiről általában tudja, vagy ugy informálták, hogy képes e kérdésekhez szólni, hogy képes a nemzet érdekeit a törvényhozási teremben kéjjviselni. Legfeljebb egészen általános irányokról van szó, arról, hogy egyik inkább kívánja a haladást, a másik a konzervativizmust, a maradiságot választja és nem arról ítélnek, hogy az illető tényleg képes legyen abban a pillanatban, amikor fontos kérdések szóbanforognak, pl. hogy a kiegyezés 20 évre, vagy 30 évre, vagy csak 5 évre köttessék meg, képes legyen erre nézve szakavatottal! nyilatkozni. Ebben a tekintetben ítélni csak nagyon kevesen lesznek alkalmasak. A választásoknál az nyilvánul meg, amit a tömeg lelki eletének, vagy megnyilvánulásának lehet nevezni. Hisz itten az emberek nem egyenként esnek latba vagy kerülnek szóba és érvényesülnek, hanem nagyobb tömegek, nagyobb csoportok alakulnak, amelyek részint vezetés, részint informáczió által bizonyos irányba tereltetnek. Ezzel is indokolva látom azt, hogy az a szigorú kritika, az a mikroszkopikus vizsgálat, amelyet némelyek arra nézve tesznek, hogy ki képes jogot gyakorolni, ki nem, hogy ez tulajdonképen teljesen jogtalan és czélhoz semmi körülmények között nem vezet, mert különben annyira meg kellene szorítani a választói jogot, hogy ennek következtében az állami életben való részvét teljesen összezsugorodnék. De van e kérdésnek még egy oldala. (Hälljulc! Halljuk! a bal- és a szélsöbalóldalon.) T. i. az, hogy az én nézetem szerint, miután többször volt tegnap itt érintve az a kérdés, hogy mint vélekedik az az ember ott a lövészárok-