Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-674

52 674. országos ülés 1916 oda nem adhatjuk. Mihelyt meg vagyunk győződve, hogy egyik fái sem törekszik hódításra, hanem mindegyik a státuszkvót hajlandó alapul elfogudni az állandó béke biztosítása mellett: ezen az alapon igenis a béketárgyalásoknak kilátásai vannak; ezért a legteljesebb mértékben kívánjuk is a békének immár komoly megvalósítását. , Bizony Ákos t. kéjaviselőtársam, külpolitikai fejtegetései során, aposztrofált engem s elvbarátaimat abban az irányban, hogy mi most már egészen bizonyosan hálát adunk a magyarok Istenének, hogy megkötöttük Németországgal a szövetségi viszonyt, mondván, hogy amenynyiben ez nem törtónt volna, mi belehajszoltuk volna Németországot Oroszország karjaiba ellenünk. Ma, a háború közepén, részletes külpolitikai fejtegetéseket arról: mi történt volna, ha igy, vagy amúgy alakultak volna a viszonyok, nem tartok szükségesnek. Polónyi Géza: Olaszországról miért nem beszélt ? Gr. Batthyány Tivadar: Minthogy azonban nem tudom aláírni azt a felfogást, melyet igen t. képviselőtársam itt kifejtett, s melyről szupponálta, hogy mi ahhoz már megtértünk volna, kötelességem pár szót reflekszióképen neki válaszolni. Az első dolog az, hogy a mi szövetségi szerződésünk nemcsak osztrák-magyar-német szövetségből állott, hanem egy német, egy olasz és egy román szövetségből is. A. most nemrég kiadott Vöröskönyvből is látjuk, hogy alig tört ki a háború 1914-ben, Károly román király, aki pedig a kettős monarchiának és Németországnak hűséges szövetségese volt, kénytelen volt közölni követünkkel s követünk utján kormányainkkal, hogy nagy sajnálatára a szövetséget betartani nem képes, a casus foederis esetét elismerni nem tudja, szerződési kötelezettségeinek megfelelni s velünk hadbavonulni nem tud, csak azt igéri meg, hogy amig ő él, semleges marad s ellenünk nem fog harczolni. Hogy azután mi történt Bukarestben, azt ezen Vöröskönyv hivatalos adatai demonstrálják. Erre is kénytelen leszek majd beszédem végén visszatérni. Most csak Bizony Ákosnak válaszolva konstatálom, hogy amint az a román szövetség aktuálissá vált, abban a perczben bizonyos volt az is, hogy a románok nemcsak velünk nem, hanem abban a pillanatban, a mikor azt hiszik, hogy a koncz most már biztos, egyenesen ellenünk fognak fegyveres erővel támadni. A másik oldalon ott volt az olasz szerződés. Mi a delegácziókban, de másutt is többször utaltunk arra, hogy elképzelhetetlen az, hogy Olaszország Ausztria mellett akczióba fogna valaha lépni. Már ón engedelmet kérek, oly szerződósért, amelynél két államról előre tudjuk, hogy nemcsak mellettünk nem, hanem ellenünk fog fordulni, amint tényleg ellenünk is fordult, deczember 11-én, hétfőn. ily szövetségi szerződésért a tapasztalatok után lelkesedni nem vagyok képes. Ami magát a német-osztrák-magyar viszonyt illeti, tagadhatatlan, hogy a háború alatt a németek fényesen harczoltak s a szövetségi hűségben a harcztéren is feltétlenül helytállottak. Tagadhatatlan azonban, hogy ez a háború voltaképen nem a monarchia miatt indult meg. hanem ebbe a háborúba évek során át belehajtódott Európa és az egész földgömb legnagyobb része azért, mert Anglia és Németország a világhatalmi elsőségért versengenek. Ezt tagadni nem lehet, ez tény, amelyet ma már mindenki elismer. Egy második tény — s ezt ismét a háború során láttuk különös erővel kialakulni s amely miatt mi a német szövetséggel szemben aggodalmaskodtunk évek sora óta — az, hogy Németország a maga közgazdasága érdekében törekvéseit a közeli kelet felé irányítja, amit azzal a bizonyos mondással: Berlin—Bagdad, vagy a Drang nach Osten-nel fejez ki. Hát legyen meggyőződve Bizony Ákos t. barátom, hogy amint kitört a világháború a német-angol versengés következtében, ép ugy ki volt zárva egy német-orosz szövetkezés lehetősége is, mert az orosz törekvés, amely tudvalevőleg Konstantinápolyra és a Dardanellákra irányul, mint végczélra, ott ismét szembe találta volna magát a német érdekekkel, amint az angol és a német érdekek szemben állanak egymással. Ennyit kivántam konstatálni t. barátom felfogásával szemben. A vita során Ugron Grábor t. képviselőtársam gyönyörűen fejtegette az erdélyi kérdést. Erre felszólalásom végén szintén visszatérek. Most csak annyit kívánok az ő előterjesztésére megjegyezni, hogy magam s elvbarátaim nevében indítványához, mely az erdélyieknek az egész vonalon teljes kárpótlását czélozza, a legnagyobb örömmel és készséggel hozzájárulunk. További megjegyzéseimet erre beszédem fonalán fogom megtenni. T. ház! Én azt hiszem, helyesen járok el, ha most az indemnitási vitában csakis azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyeket ma a czenzura folytán sehol másutt a nyilvánosság előtt taglalni nem lehet. Tudvalevő dolog, hogy a kormány és pedig — miként egy általam ismertetendő beszédből tudjuk: egyenesen a közös külügyminister, báró Burián kívánságára — letiltott minden közlést a lengyel kérdésről, ugy hogy e kérdéshez — kivéve azon párthatározatot, melyet a házban is volt szerencsém ismertetni — a hozzászólás lehetetlen. A lengyel kérdésben csak oly dolog jelenhetik meg a sajtóban, mely a kormány részéről előzetesen approbálva van. Az approbáczió pedig csakis olyan közleményekre, szorítkozik, melyek a kormányoknak ezt a szerencsétlen lengyel tervezetét támogatják. így kénytelen vagyok itt foglalkozni ezzel a kérdéssel, mint