Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-692

C>92, országos ülés 1917 bet, hogy 9 hónapig, vagy egy félévig szoptathatja gyermekét, akkor ez a csecsemőhalandóságot rendkívüli mértékben csökkentené. A biztosítás betetőzése az volna, — nem mondom, hogy most történjék meg, ámbár ebben a dologban a gyorsaság nem boszorkányság — amit gróf Apponyi Albert az ő ragyogó ékesszólásával több ízben kiemelt, hogy t. i. az egész mezőgazdasági munkásság és t a házi cselédek is biztosítás alá kerüljenek. Épen a mezőgazdasági munkásnők és házi cselédek szorulnak rá leginkább az anya- és csecsemővédelemre. Már kifejtette előttem Huszár Károly t. képviselőtársam, bogy a kérdést nem döntheti el az, hogy valaki az iparban vagy a mezőgazdaságban dolgozik-e. Ha valaki anya és szegény. akkor akár az iparban, akár a mezőgazdaságban dolgozzék, mindenütt a segítségére kell sietni! (Helyeslés balfelöl.) Az igen t. minister ur beszédének ez volt a legkiemelkedőbb része, azért voltam bátor kissé hosszasabban foglalkozni vele. A beszéd többi részében a minister ur azt mondta, hogy ő a felhatalmazást csak addig a határig akarja igénybevenni, amíg a jelenlegi törvényt organikus szervezetében nem érinti. Azzal indokolta ezt, hogy reformálni akarja a betegsegélyezési és balesetbiztosítási pénztárt, de a reformot csak akkor óhajtja megvalósítani, ha a háború tanulságai és tapasztalatai rendelkezésére állanak. Ebből a szempontból a minister ur több kérdést, amit én figyelmébe ajánlottam, nem tett magáévá, arra való hivatkozással, hogy az organizmust nem akarja megbontani. A vita folyamán igazán igyekeztünk minden oldalról tárgyilagosak és szakszerűek lenni. Azt hiszem nem bűn, ha belátom azt, hogy engem a minister ur ebben az irányban meggyőzött. Az én álláspontom a magam szempontjából helyes, de viszont a minister ur álláspontja is helyes az ő szempontjából. A háború nekünk annyi tapasztalatot és tanulságot nyújt, hogy a háborúra való hivatkozást én teljesen akczeptálom, mégis lesznek oly dolgok, amelyekben nem értek egyet a minister úrral. így a kórház kérdésében ajánlottam egy módosítást. Most sokszor megtörténik, hogy a betegsegélyző-pénztári tagok bekerülnek egy kórházba, anélkül hogy a pénztár utalta volna őket oda. Ebből anomáliák keletkeznek. A pénztárak tudni akarják, kit hova irányítanak-és nem szeretik viselni azt a költséget, mely hozzájárulásuk nélkül támad. A t. minister ur azt mondja, hogy elismeri ez álláspontom igazát, de incidentaliter, nem intézkedhetik most, mert e kérdést a belügyministeriummal kell megtárgyalni. Én ezt elfogadom; tényleg e kérdést a belügyministerrel való tárgyalás utján kell rendezni. De hiszen én a lényeg embere vagyok, nem a formáké. ííem az a fontos, hogy valami benn legyen egy javaslatban, mert hiszen sokszor nem hajtják végre azt sem. ami benne van. bruár 1-én, csütörtökön. 543 Az a fontos, milyen szándék vezeti a ministert. Ha ő elismeri álláspontom helyességét, hogy t. i. a pénztárnak joga van tudni, az ő tagjahova kerül és hogy ez az ő utalványozása alapján történjék: akkor én csak arra kérem a minister urat, hogy valóban oldja is meg ilyen formában a kérdést, ahhoz azonban nem ragaszkodom, hogy ez a megoldás már most bekerüljön a javaslatba. Ami a balesetbiztosítást illeti, a minister ur azt mondta, hogy ez olyan szerves egész, melyet nem lehet megzavarni azzal, hogy csak az egyik részhez nyulunk hozzá, mert akkor a másikon is kell javítani, különben az egész épület megdől. Már pedig az egésznek, a reformjára ez az időpont nem alkalmas. Én nem is kívánom az egésznek reformját, mert az a módosít vány, melyet szerencsém lesz benyújtani, csak a balesetbiztosítási illetékek behajtására vonatkozik. Ennek a módositványnak elfogadására nézve semmiféle akadály nem lehet. A t. minister ur felemlítette a tanonczkérdést is, azt mondva, hogy ő most nem kontemplálhatja a tanonczok kártalanításának uj rendezését, mert akkor a munkásoknak több más jogos kérését is most kellene teljesítenie. Ezt én elismerem, de megmondom, miért tartottam szükségesnek épen a tanonczügy rendezését. Ma az a helyzet, hogy a törvény szerint ha egy inasgyerek balesetet szenved, csak 300 K járadékot kajshat, mint kártérítést. De ez a 300 K csak teljes tehetetlenség esetére jár; teljes munkaképtelenség esetére csak 60%-ot kap, tehát 180 K-át. A minister ur azt mondja, hogy az a 300 K makszimum a különböző ellátások beszámításával felmehet 450 K-ra, de ez is csak annyit jelent, hogy ily esetben ennek az összegnek kapja 60 °/o-kät, tehát 270 K-át. Mert hiszen a mi judikaturánk szerint teljes tehetetlenség akkor áll be, mikor az illetőnek már nincs meg a két karja, mikor nem tud maga enni, öltözködni, felkelni, stb. Ellenben teljes munkaképtelenség az, mikor az illető már dolgozni nem tud ugyan, de valahogyan elvánszorog az életben. Tehát egy 14—18 éves gyerek, ki egész életét teljes munkaképtelenséggel küzdi végig, 270, vagy 180 K-ból kénytelen megélni! Ez a rendkívüli ellentét a mai viszonyokkal indított arra a kérésre, hogy emeljük fel ezt a baleseti járadékot és legalább ezer korona legyen az az összeg, mely az ilyen szegény szerencsétlen gyereknek jut. A minister ur azt mondta: igazam van, de ha a tanonczkérdésben igazságot akar tenni, igazságot kell tennie a munkások más kategóriái dolgában is, kikre nézve szintén nem megfelelő a mai törvény. . Ha pedig minden ily kívánalomnak eleget akar tenni, ez. nagy számítási zavarokat idéz elő, ha csak az egész törvényt nem revideáljuk. Ezzel a minister ur engem meggyőzött, de mégis rámutatok erre a kérdésre, mint a jövő