Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-670

1 670. országos ülés 1916 november 27-én, hétfőn. hó 21-én bekövetkezett elhunytával a magyar nemzetre szakadt. A fájdalom sokkal mélyebb és igazabb, hogy­sem a könnyek bőséges omlása és a szivek néma érzése mellett megtűrné a szavak hosszú áradatát, viszont I. Ferencz József uralkodása sokkal gaz­dagabb nagyjelentőségű eseményekben, hogysem a kevés szót parancsoló mostani alkalom kereté­ben megfelelően tudnám méltatni. A megdicsőült király, átlépvén az örökkévalóság küszöbét, történelmi alakká, magasztosult s az oknyomozó történetírás lesz hivatva az ő uralkodói szándékait vizsgálni, fejedelmi szavait mérlegelni, államfői tetteit megítélni s mindezek alapján az ő históriai egyéniségét megrajzolni. De ha tartózkodnom kell is az igazi gyász nagyságához nem méltó hosszadalmasságtól és ha nem vagyok is hivatott ez órában a meghalt király uralkodói tevékenységének részletesebb mél­tatására, bizonyára kötelességem a magyar ország­gyűlés képviselőházának elnöki székéből hangot adni azoknak az érzéseknek és gondolatoknak, amelyek most, a szeretett király elhunytakor, egy nevezetes uralkodói életpálya be végezte vei, a nemzet minden hű fiának szivét és lelkét betöltik. A magyar nemzetre borult mélységes gyász két érzésen alapszik : a hódolatteljes ragaszkodá­son, amelylyel a magyar ember, ő-eitől öröklött hagyományaihoz hiven tekintett mindig Szent István koronájának viselőjére, — és a szívbeli szereteten, amelylyel megdicsőült királyát áldásos életében körülvette, I. Ferencz József nem csupán nagy uralkodó, hanem kiváló ember is volt; homlokára nemcsak a földi hatalmat jelentő korona fénye áradt, ha­nem ragyogóvá tette azt. a lelki nagyság koronája is, melyet viselvén, úrrá lett királyunk a sziveken is. A hű magyar nép belefoglalta az ő királyának nevét szivébe, dalába és imádságába, tisztelve és szeretve benne azt a nagy embert, aki nemcsak ura, hanem atyja is volt népének. Hogyne volna a magyar nép fájdalma igaz és megható, gyásza őszinte és mély, mikor ily hőn szeretett uralkodót kellett elveszítenie ! I. Ferencz József két emberöltőn át uralko­dott s majdnem félszázadon át viselte Szent István koronáját. Hosszú élettel áldotta meg a Gondvise­lés, de emberi és uralkodói súlyos megpróbáltatá­sokat is mért reá. Ifjúi lelkét már kezdetben nehéz idők viharos ellentétei ostromolták ; fiatal korára a nemzet szomorú napjai vetettek árnyat ; s majdnem két évtizedig kellett a helyzetnek érle­lődnie, hogy az élete delére jutott uralkodó meg­békéljen a sokat szenvedett, de ősi erényeit soha meg nem tagadott nemzettel, olyan szövetségben forrva vele egybe, amit meleg érzés sugallt és bölcs megfontolás pecsételt meg. A kölcsönös bizalom király és nemzet .között vált tengelyévé Magyarország története legújabb korszakának, mely biztosította a politikai és társa­dalmi, közművelődési s közgazdasági fejlődés minden előfeltételét és ezek nyomán hatalmas eredményeit. ' A nemzetnek ez a sikerekben gazdag kora nehéz feladatoktól vált terhessé királyunkra nézve, aki uralkodói kötelességének teljesítése terén — a nemzet vágyait és érdekeit kielégitendő — elment az önfeláldozásnak és gyakran az ennél még nehezebb önmegtagadásnak legszélsőbb hatá­ráig, követésre méltó ragyogó példát mutatván ezzel minden idők és minden népek fejedelmeinek. Az általa oly hiven ápolt béke munkás kor­szakát megszakította, a ránk kényszeritett világ­háború, meghozva a nagy király utolsó gondját és utolsó örömét. Mert hogyne szenvedett volna mélységes fájdalomtól az a királyi lélek, látván bőséges ömlését a honfivérnek s az özvegyek és árvák könnyeinek és hogyne dobogott volna fel büszke örömben az a királyi sziv, látván azt a tettrekész lelkesedést, melylyel a hű magyar nem­zet fiai a haza és trón védelmére siettek, beigazol­ván, hogy az erős és megelégedett Magyarország kiépítésére irányult uralkodói szándék és munka nem volt hiábavaló. Fegyvereink sok fényes diadalát még meg­érte, de a nemzet további fejlődését véglegesen biztosító kedvező békét már nem várhatta meg élete hosszú vándorutján elfáradt öreg királyunk. De győzelmeink, miket dicső szövetségeseinkkel együtt a csatatereken az ellenség fölött, itthon önmagunk fölött aratunk, ki fogják vivni a békét, s ha Isten megáldja vele a magyart, érezni fogjuk, hogy az örök küzdelmek világából az örök béke hónába költözött Ferencz József király jóságos szelleme és áldott emlékezete nem mint halává­nyúló fénysugár, hanem mint elevenen ható erő fogja áthatni az elkövetkezendő korszakokat s a. dicsőségesen uralkodott nagy király emlékét nem­zeti kincsként örökíti majd át a magyar, nem­zedékről-nemzedékre ! Ez érzésektől megilletődötten s e gondola­toktól áthatva teszem meg javaslataimat e szo­morúan ünnepélyes alkalomra vonatkozólag. (Elnök és a képviselők leülnek.) Mindenekelőtt legyen szabad kérnem a t. házat, méltóztassék utólagosan jóváhagyni abbeli intéz­kedésemet, hogy e mai ülést soron kivül, nem annyira elnöki jogon, mint inkább elnöki köte­lességemből kifolyólag összehívtam. (Helyeslés.) Javaslom továbbá, fejezze ki a ház mély fájdalmát és hódoló részvétét elnöksége utján megfelelő módon ö cs. és ap. kir. Felsége Károly király előtt. (Elénk helyeslés.) Javaslom, helyezzen a ház koszorút a meg­boldogult király ravatalára, amelynek alkalmas módon leendő elhelyezése az elnökség gondja le­gyen. (Helyeslés.) Tisztelettel megjegyzem, hogy az idő rövidsé­gére és a körülményekre való tekintettel bátorkod­tam a babérkoszorút már megrendelni, gyászszal borított nemzetiszínű szalagján a következő fel­írással : »I. Ferencz József, Magyarország apostoli királya halhatatlan emlékének — hálás kegyelet­tel a magyar országgyűlés képviselőháza.« (He­' lyeslés.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom