Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.
Ülésnapok - 1910-670
1 670. országos ülés 1916 november 27-én, hétfőn. hó 21-én bekövetkezett elhunytával a magyar nemzetre szakadt. A fájdalom sokkal mélyebb és igazabb, hogysem a könnyek bőséges omlása és a szivek néma érzése mellett megtűrné a szavak hosszú áradatát, viszont I. Ferencz József uralkodása sokkal gazdagabb nagyjelentőségű eseményekben, hogysem a kevés szót parancsoló mostani alkalom keretében megfelelően tudnám méltatni. A megdicsőült király, átlépvén az örökkévalóság küszöbét, történelmi alakká, magasztosult s az oknyomozó történetírás lesz hivatva az ő uralkodói szándékait vizsgálni, fejedelmi szavait mérlegelni, államfői tetteit megítélni s mindezek alapján az ő históriai egyéniségét megrajzolni. De ha tartózkodnom kell is az igazi gyász nagyságához nem méltó hosszadalmasságtól és ha nem vagyok is hivatott ez órában a meghalt király uralkodói tevékenységének részletesebb méltatására, bizonyára kötelességem a magyar országgyűlés képviselőházának elnöki székéből hangot adni azoknak az érzéseknek és gondolatoknak, amelyek most, a szeretett király elhunytakor, egy nevezetes uralkodói életpálya be végezte vei, a nemzet minden hű fiának szivét és lelkét betöltik. A magyar nemzetre borult mélységes gyász két érzésen alapszik : a hódolatteljes ragaszkodáson, amelylyel a magyar ember, ő-eitől öröklött hagyományaihoz hiven tekintett mindig Szent István koronájának viselőjére, — és a szívbeli szereteten, amelylyel megdicsőült királyát áldásos életében körülvette, I. Ferencz József nem csupán nagy uralkodó, hanem kiváló ember is volt; homlokára nemcsak a földi hatalmat jelentő korona fénye áradt, hanem ragyogóvá tette azt. a lelki nagyság koronája is, melyet viselvén, úrrá lett királyunk a sziveken is. A hű magyar nép belefoglalta az ő királyának nevét szivébe, dalába és imádságába, tisztelve és szeretve benne azt a nagy embert, aki nemcsak ura, hanem atyja is volt népének. Hogyne volna a magyar nép fájdalma igaz és megható, gyásza őszinte és mély, mikor ily hőn szeretett uralkodót kellett elveszítenie ! I. Ferencz József két emberöltőn át uralkodott s majdnem félszázadon át viselte Szent István koronáját. Hosszú élettel áldotta meg a Gondviselés, de emberi és uralkodói súlyos megpróbáltatásokat is mért reá. Ifjúi lelkét már kezdetben nehéz idők viharos ellentétei ostromolták ; fiatal korára a nemzet szomorú napjai vetettek árnyat ; s majdnem két évtizedig kellett a helyzetnek érlelődnie, hogy az élete delére jutott uralkodó megbékéljen a sokat szenvedett, de ősi erényeit soha meg nem tagadott nemzettel, olyan szövetségben forrva vele egybe, amit meleg érzés sugallt és bölcs megfontolás pecsételt meg. A kölcsönös bizalom király és nemzet .között vált tengelyévé Magyarország története legújabb korszakának, mely biztosította a politikai és társadalmi, közművelődési s közgazdasági fejlődés minden előfeltételét és ezek nyomán hatalmas eredményeit. ' A nemzetnek ez a sikerekben gazdag kora nehéz feladatoktól vált terhessé királyunkra nézve, aki uralkodói kötelességének teljesítése terén — a nemzet vágyait és érdekeit kielégitendő — elment az önfeláldozásnak és gyakran az ennél még nehezebb önmegtagadásnak legszélsőbb határáig, követésre méltó ragyogó példát mutatván ezzel minden idők és minden népek fejedelmeinek. Az általa oly hiven ápolt béke munkás korszakát megszakította, a ránk kényszeritett világháború, meghozva a nagy király utolsó gondját és utolsó örömét. Mert hogyne szenvedett volna mélységes fájdalomtól az a királyi lélek, látván bőséges ömlését a honfivérnek s az özvegyek és árvák könnyeinek és hogyne dobogott volna fel büszke örömben az a királyi sziv, látván azt a tettrekész lelkesedést, melylyel a hű magyar nemzet fiai a haza és trón védelmére siettek, beigazolván, hogy az erős és megelégedett Magyarország kiépítésére irányult uralkodói szándék és munka nem volt hiábavaló. Fegyvereink sok fényes diadalát még megérte, de a nemzet további fejlődését véglegesen biztosító kedvező békét már nem várhatta meg élete hosszú vándorutján elfáradt öreg királyunk. De győzelmeink, miket dicső szövetségeseinkkel együtt a csatatereken az ellenség fölött, itthon önmagunk fölött aratunk, ki fogják vivni a békét, s ha Isten megáldja vele a magyart, érezni fogjuk, hogy az örök küzdelmek világából az örök béke hónába költözött Ferencz József király jóságos szelleme és áldott emlékezete nem mint haláványúló fénysugár, hanem mint elevenen ható erő fogja áthatni az elkövetkezendő korszakokat s a. dicsőségesen uralkodott nagy király emlékét nemzeti kincsként örökíti majd át a magyar, nemzedékről-nemzedékre ! Ez érzésektől megilletődötten s e gondolatoktól áthatva teszem meg javaslataimat e szomorúan ünnepélyes alkalomra vonatkozólag. (Elnök és a képviselők leülnek.) Mindenekelőtt legyen szabad kérnem a t. házat, méltóztassék utólagosan jóváhagyni abbeli intézkedésemet, hogy e mai ülést soron kivül, nem annyira elnöki jogon, mint inkább elnöki kötelességemből kifolyólag összehívtam. (Helyeslés.) Javaslom továbbá, fejezze ki a ház mély fájdalmát és hódoló részvétét elnöksége utján megfelelő módon ö cs. és ap. kir. Felsége Károly király előtt. (Elénk helyeslés.) Javaslom, helyezzen a ház koszorút a megboldogult király ravatalára, amelynek alkalmas módon leendő elhelyezése az elnökség gondja legyen. (Helyeslés.) Tisztelettel megjegyzem, hogy az idő rövidségére és a körülményekre való tekintettel bátorkodtam a babérkoszorút már megrendelni, gyászszal borított nemzetiszínű szalagján a következő felírással : »I. Ferencz József, Magyarország apostoli királya halhatatlan emlékének — hálás kegyelettel a magyar országgyűlés képviselőháza.« (He' lyeslés.)
