Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-667

667. országos ülés 1916 szeptember 27-én, szerdán. 405 köri romantikának lovagjai vagyunk. Amikor arról volt szó, legyen-e vagy ne legyen delegáczió, meg J telt a ház. Mint mikor hajdan Konstantinápoly előtt állt a török s benn a görögök vallási vitákat rendeztek, olyan ez is. Mikor azonban a minden­napi kenyérkérdésről van szó, akkor tetszik ki a szlovák közmondás keserű igazsága, mely azt mondja: syty hladnemu nikdy neuznal. »A jól­lakott, az éhessel szemben sohasem volt elismerés­sel*. Aki jóllakott, nem érzi gyomrában azt a csi­korgást, nem látja meg azt a fogcsikorgatást s azon keserű könnyeket, melyeket az éhség fakaszt az emberekből. Nem érzi át azt a végtelen bűnsoroza­tot, hogy ne beszéljek rablásokról, a naponkint szaporodó lopásokról, erőszakos betörésekről, ame­lyek maholnap az országban olyan divatba jönnek maganrekvirálás néven, mint a közrekvirálás. •' Pedig ez az indolenczia a kenyérkérdésben, szerény meggyőződésem szerint, hazánknak nya­kát szegheti. Élénken emlékszem, hogy mikor kitört a háború, akkor Pestről együtt utaztam egy kedves, idősebb, ezredes-féle rangban lévő tiszttel az intendantura részéről. Beszélte, hogy végigcsinálta a boszniai okkupácziót és akkor is élelmezőtiszt volt. Azt mondta, hogy nem fél attól, hogy a mi katonáink nem állják meg helyüket, meg van róla győződve, hogy minden ember utolsó csepp véréig fogja védeni a hazát, de egytől fél : gazdasági helyzetünk slendriánsága éhségbe fogja sorvasztani ezt az országot, öreg ur volt, több mint 70 esztendős, aki végigjárta a ranglétrát és ugy jutott el eddig a magas fokig. Most az ő szavai sokszor jutnak az eszembe és félek attól, hogy az öreg intendáns jó próféta volt. Nincs meg ben­nem a jóllakott embereknek az az optimizmusa, amelylyel olyan könnyedén túlteszik magukat a Höfer-jelentéseken. Mit használ nekem bármi­féle harcz, ha otthon éhen kell sorvadni és egy hétig kell járni egy métermázsa krumpli után, mert nincs. Gr. Tisza István ministerelnök: Senki sem fog éhen sorvadni! Nem hazafias dolog ilyet be­szélni ! Juriga Nándor: Bocsánatot kérek, szerény meggyőződésem az, hogy ha nem gondoskodunk erről komolyan, akkor az éhség veszedelme be fog következni. Ez lehet egyéni meggyőződésem, de ép oly hazafias,.. . Gr. Tisza István ministerelnök: Ez a nyilat­kozat nem hazafias ! Juriga Nándor: Az az argumentum, hogy ez nem hazafias, rám nem vonatkozhatik, mert min­denkivel szemben kötelességünk benső meggyőző­désünket ilyen komoly időkben teljes őszinteség­gel kifejteni. Minél nagyobb az ember szeretete hazájával szemben, annál nagyobb az aggodalma és a félelme az éhínség veszedelmétől. Mint a sze­rető anya mindig aggódva gondol gyermekére és félti, hogy el ne veszszen, el ne sorvadjon, ugy mi­nél- nagyobb valakinek a hazaszeretete, annál nagyobb aggodalommal van hazájának sorsa iránt és sokszor talán kisebb felhőt is épen nagy szere­tetében nagyobbnak lát. Ez azonban nem haza­fiatlanság. Nem használ semmiféle katonai erőmegfeszi­tés, ha otthon nem lesz kenyér. Es azt a kenyeret nem lehet csak minimális mértékben megadni az emberek részére, mert éhségben sohasem lehet kellő lelkesedéssel küzdeni. Hallva a beszédeket, ezekből mindazt az aggodalmat vettem ki, hogy igenis, komoly válság előtt állunk és minél haza­fiasabb volt valakinek a lelkesedése, annál inkább félt ennek bekövetkeztétől. Mindenkinek meg kell feszíteni erejét és agyát és olyan vitákat kellene itt rendezni a kenyérről, mint akár a közjogi para­grafusokról. Sok jó gondo^tot haüottam e vitában, de azért ez mind amolyan fortwurschtlizás ; ezek a gondolatok nem reprezentálnak semmiféle rend­ízért, nincs vezércsillagunk, hogy merre tartsunk, hanem az ínség által lépésről-lépésre szorítva pró­bálunk védekezni. Innen a rendeletek végtelen száma és viszont a szemrehányások ugyanannyi száma. De mind e rendeleteknek nincs értelme, mert nem érik el czéljukat. Minister szájából hallottuk, hogy a makszimáiás csődöt mondott; nem lehet makszimálni, mert ezzel nem érünk czélt. A makszimáiás Németországban is —lehet mon­dani — csődöt mondott. Annál inkább csődöt mond nálunk, Magyarországon, ahol a közönség fegyelmetlen és az osztályok annyira irigykednek egymásra, hogy egyik sem sajnálja a másikat, ha az is érzi a hiányokat. A kinek pénze lesz, an­nak mindig lesz elég ennivalója a mostani rend­szer mellett, de a szegény emberek már most sem tudnak hozzájutni szükségleteikhez s hiába jár­nak valóságos kálváriát. A kormány ilyen politika mellett, szerény véleményem szerint, semmiféle finánczczal, semmi­féle detektivvel nem fogja tudni megrendszabá­lyozni a gazdasági produkcziót. A gazdasági anyagcsere olyan a társadalomban, mint a vér­keringés az emberi szervezetben. A vérkeringés­nek megvannak a maga természeti törvényei s nem lehet megszabni, hogy például az én szivem mennyit verjen egy perez alatt, többet vagy ke­vesebbet, vérkeringésem gyorsabb legyen-e vagy lassúbb. A gazdasági produkeziónak is megvannak a maga természetes törvényei, melyeket semmiféle külerő nem képes irányítani. E gazdasági vér­keringés a maga törvényeit a társadalom fel­fogásából meríti, úgymint a test anyagcseréje abból az életerőbők mely az emberben benne van. A produktív társadalomnak is van meggyőződése, lelkülete, mely aztán a saját felfogása szerint hajtja a társadalmi produkcziót. A mai gazdasági rend a liberális produktív rendszeren alapul. De ezzel merőben ellentétes a makszimáiás rend­szere, mert mihelyt valaki egyéni erejéhez képest produkál, a liberális rendszer mellett az a termé­szetes, hogy amit termelt, tetszése szerint adhassa is el. De ez a rendszer a háborúban megbukott, mert hiszen az egyéni önrendelkezés jogán, a tu-

Next

/
Oldalképek
Tartalom