Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

66d. országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán. 295 tencziákat megerősítsük és csak azt teszem bozzá, bogy azt azután igazán nem tudnám elképzelni, hogy legyen csak egy ember is, aki ilyen viszonyok között a magyar nemzetnek, a magyar államnak a hazáért szenvedő jíolgártársaink felé nyújtott segítő kezét lealázónak tekintse. (ügy van! Ugy van! a jobboldalon.) Azt hiszem, fölemelt fővel vehetik ezt igénybe, mint jól megérdemelt olyan segélyt, amelyért megszenvedtek. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Kivan az interpelláló képviselő ur újból nyilatkozni? Szterényi József: Nem! - Elnök: Ha szólni nem kivan, akkor, miután vitának helye nincs, következik a határozathozatal. Miután ugy a ministerelnök ur, mint a belügyminister ur válaszoltak, kérdezem, méltóztatik-e a kormány részéről Szterényi József képviselő ur interpellácziójára adott választ tudomásul venni, igen vagy nem? (Igen!) A ház a választ tudomásul veszi. Következik Sümegi Vilmos képviselő ur interpellácziója. Sümegi Vilmos: T. képviselőház! Mint a székelységnek egyik régi képviselője, erkölcsi kötelességemnek tartom interpellácziómat, daczára az idő előrehaladottságának, röviden előadni. (Zaj. Elnök csenget.) Mindenekelőtt tisztelettel kijelentem, hogy a ministerelnök ur azon kijelentése, hogy nem helyezi kilátásba a kártérítést, hanem csak a segélyt az arra szorultaknak, azon félmillió földönfutó erdélyrészi magyarságban nem megnyugvást, de mély elkeseredést fog szülni. A belügyminister ur válasza nem elégített ki. Ugy látszik, hogy a kormány azt hiszi, amint a ministerelnök ur magát kifejezte, hogy ez csak múló baj. Bár csak nekik lenne igazuk! De én ezt nem múló bajnak, hanem nemzeti szerencsétlenségnek, katasztrófának tartom. Felesleges ezt színezni vagy túlozni, mert maga a meztelen valóság égbekiáltó. Azt hiszem, örök időkre emlékezetes lesz az egész magyarságra annak regisztrálása, hogy ott mik történtek és mik nem történtek. (Igás! Ugy van! a baloldalon.) A székelyföld lakossága földrajzi fekvésénél fogva is közel áll a határszélhez és érintkezik az oláh szomszéddal. Mióta a háború kitört, tehát több, mint két esztendeje, szinte minden székely ember meg volt arról győződve, hogy ez az örökös ellenség, az oláh, igenis meg fogja támadni. Hogy nem készült fel erre, az kizárólag annak tudható be, hogy a hatóságok, sőt a katonai hatóságok is egészen mást mondtak neki. Többen emiitették már, hogy pár nappal a hadüzenet előtt kidobolták, sok helyen plakatirozták, hogy menekülni nem szabad és pénzes fogházbüntetéssel fenyegették meg a menekülni akarókat. Egy aktív tábornok alig pár órával a hadüzenet előtt Gyergyószentmiklóson felszólította a kerület főesperesét, Szabó Györgyöt, hogy a kerület papságát utasítsa, hogy vasárnap a templomokban az istentisztelet után | figyelmeztessék a lakosságot, hogy ne távozzanak el, mert arra semmi ok sincs. Ezek az emberek önhibájukon kivül mindenüket elvesztették és bizonyára nagy elkeseredést fog szülni körükben, ha megtudják, hogy a kormány nem helyezhet számukra kilátásba kártérítést. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Tökéletesen igaz, amit a belügyminister ur mond, hogy történtek bizonyos intézkedések. Magam is meggyőződtem arról, hogy a t. belügyminister ur már augusztus 15-én rendeletet adott ki a főispánoknak arra az esetre vonatkozólag, ha bekövetkeznék a hadüzenet. Sok helyen azonban maguk a főispánok voltak az elsők, akik menekültek és semmiféle instrukeziót nem hagytak hátra. Ami a vasúti torlódásokat illeti: évszázadok óta hajtogatjuk, hogy a Székelyföld mennyire el van hanyagolva vasutak dolgában. (Ugy van! bálfelöl.) Ha kiépítették volna Ágostonfalva—Székelykeresztur, Csíkszereda— Székelyudvarhely, Parajd—Gyergyószentmiklós közt a vasutat, amit a legkiválóbb szakemberek sürgettek ugy stratégiai, mint gazdasági szempontból, akkor nem következhettek volna be ezek a katasztrofális dolgok. De torlódás volt nemcsak a vasúton. Azok a székelyek, mikor azt mondták nekik, hogy menjenek a Libanon, a Gréczesen keresztül, ménjenek a Bucsinnak, elmentek. Igaz, hogy alig pár órájuk volt, alig tudták összeterelni a marhát, sőt a legtöbb helyen be sem terelhették a marhákat a havasokról. Egy vármegyében ment csak rendben a dolog, Udvarhely vármegyében, ahol az alispán igen ügyesen végezte feladatát és az összes községekei és azok minden állatállományát összeterelte. Máshol azonban megtörtént, hogy amikor 30—40.000 ember barmaival, disznajával elindult, ki szekéren, ki gyalog, akkor megállította őket a katonaság, hogy nem szabad arra menniök, menjenek másfelé. így keletkezett azután a torlódás nemcsak a vasúton utazók, hanem a gyalogosok közt is. A legnagyobb tiszteletet érdemlik a magyar vasúti tisztviselők, csak kalajdevéve lehet beszélni az ő munkájukról. Azonban itt is akad sajnálatos kivétel. Néhány községben az állomásfelvigyázó ellenséges indulatot tanúsított a menekültekkel szemben. Szidalmazták a magyarokat, és amikor a menekülők a gyermekek részére tejet kértek, azt mondták: »Tolvaj magyarok, ha volna is tejünk, nem adnánk.« Durvák és gorombák voltak ezek az elvetemült emberek a menekülőkkel szemben. Egy másik vasúti tisztviselő szándékosan vissza akart tartani másfélezer menekültet azért, hogy talán addig jön az oláh testvér és leöli a menekülőket. (Élénk felkiáltások a baloldalon: Hallatlan !) Szmrecsányi György: Hol történt ez? Sümegi Vilmos: A parajdi, a küküllőszegi, de különösen a zsitvei állomáson. A zsitvei vasútiakra panaszkodott a legtöbb menekülő.