Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

664. országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán. 213 a kellő óvó intézkedések, amelyeket meg kellett tenni a baleset elhárítására. Csak egy országrészszel szemben szabad megtenni, csak egy országgal tehetik meg, hogy nyitva hagyjuk az ablakainkat, bejáró kapuinkat az ellenség számára. Csak egy néppel szabad megtenni, hogy felelősség nélkül egyik óráról a másikra azon ellenséget, amelynek támadását állandóan vártuk két év óta, rászabadítsuk erre a népre,! (Ugy van! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) És ezért senki sem felelős! Sőt hogyha keressük, mint képviselők, azokat, akik elsősorban felelősek: a külügyek vezetőjét, a katonaságot, akkor előáll a kormány s mint az élelmezési ügyeknél is tapasztaltuk az imént, itt is azzal védekeznek, hogy nem felelős senki, nem történt semmi hiba, minden a legnagyobb rendben ment. (Mozgás jobbfelöl.) T. képviselőház! Rég eltűntek azok az idők, mikor a nagy közvélemény elhitte, hogy a stratégiai tudomány abból áll, hogy becsalogassuk az ellenséget az országba. Ma már minden újságolvasó ember tudja, tapasztalta, hogy minden ország hadvezetősége arra törekszik, hogy a háborút átplántálja az ellenség földjére. Mert mindenki tudja, hogy a háború a pusztulás, romlása embernek, anyagnak, múltnak s jövendőnek hosszú időre. Ki hiszi el, hogy midőn azokat a szorosokat legalább napokon vagy heteken keresztül 20—25 ezer emberrel meg lehetett volna védeni, s igy megmenthető lett volna ott az a vagyon, az a rengeteg ember, az az állatállomány és minden kincs, amely ott felhalmozódott, ha van legalább egy hét arra, hogy onnan azt elhordják, — ki hiszi el, hogy e védelem elhanyagolása elleni panasz és felzúdulás a stratégiai tervekbe való beavatkozás ? (ügy van! Ugy van ! a szélsobaloldalon.) De ha én konczedálnám is, t. ház, hogy igazuk van a stratégáknak, hogy át kell ereszteni az ellenséget a gyergyói havasokon a Hargitán és mindazon területeken, amelyek ott nyitva hagyattak; elhiszem akkor is, amikor ezzel ellentétben azt látjuk a többi frontokon, hogy árokról árokra könyörtelen, ezer és ezer embert feláldozó harezokat folytatnak, akkor én mégis kérdeni, hogy csak Magyarországra áll az a stratégia, hogy ide be kell ereszteni az ellenséget: hogy hadd pusztuljon r el először minden, csak azután győzzünk! Én elhiszem, hogy csak Erdély a kivétel stratégia tekintetében, de ezért viselje is a történelmi felelősséget a katonaság és a diplomáczia! De a ministerelnök urnak és a kormánynak kell a felelősséget vállalnia azért, hogy közigazgatásilag nyitva hagyták az ország határait s még a közigazgatási intézkedéseket is elmulasztva, védtelenül hagyták ott az emberek ezreit és ezreit s a millió értékeket. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) T. képviselőház! Ennek az oka részben az, hogy nálunk még a háború kérdéséből is poliKÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXII. KÖTET. tikát csinálnak. Az aggodalmakat, a kétségbeesést, a vagyonok megmentésének sürgetését mint a kormány, mint a vezetőség iránti abszolút bizalmatlanságot fogták fel. Az odavaló lapokból tudnék czitátumot idézni, hogy az utolsó napokban a hivatalos sajtó részéről kiadott, irányított közleményekben az volt irva, hogy az utczán kell megfojtani azokat, akik rémhíreket terjesztenek. Ily czikkek jelentek meg a vasárnapi számban akkor, midőn Románia ugyanaz nap megizente a háborút, hétfőn hajnalban pedig már ott volt. Ezért a kormányt teszszük felelőssé, ezekért az indokolatlan megnyugtatásokért neki kell felelnie. De nem érjük be azzal az üres kijelentéssel, hogy » vállaljuk a felelősséget«. Kárpótlást követelünk minden kárért, amelyet elszenvedtek s gondoskodást arról, hogy legalább részben megkapják azt, ami pusztulásnak ment. (Helyeslés balfelöl.) Azonban, t. ház, aki azt hiszi, hogy Erdélylyel szemben ezek a mulasztások csak legújabb keletűek, az nagyon téved. Erdély mindig ki volt szolgáltatva a kormányok mulasztásainak. Itt van most az erdélyi szomorú politikának következése. Hányszor szólaltunk fel erről az oldalról, — ha jszabad a magam szerénységére hivatkoznom: hányszor sürgettem 15 éves képviselői multam alatt az erdélyi vasutak ügyének megoldását! Hányszor tárgyaltam a kormány tisztelt képviselőivel Kézdivásárhelyt illetőleg, hogy adjanak Erdélynek katonaságot! Mi készek voltunk saját költségünkön megépíteni egy egész ezred részére kaszárnyát, csakhogy katonaságot kapjunk. Akkor is mindig ilyen kijelentésekkel fizettek ki, hogy Kézdivásárhely nem alkalmas katonai gyakorlóterepnek, nem alkalmas állandó katonai tartózkodási helyekül, a tisztikar társadalmi igényei ott nincsenek kielégítve. (Élénk mozgás balfelöl és felkiáltások: Hallatlan!) Ma, t. képviselőház, a stratégiai képességek egy lövészárokban eltöltött szolgálat terűéiben merülnek ki esztendőről-esztendőre. Katonáink társadalmi élete a lövészárkok életében talál kielégítést. S akkor ki felel azért, hogy még azt a katonaságot is elvitték, amely ott volt Kézdivásárhelyen, 4 órára a határtól, annál a szorosnál, amelyet csekély erővel meg tudtak volna védelmezni, de csak 40 őrszolgálatos katona volt ott egy főhadnagy vezetése alatt! Hajnalban költötték fel a kórházban fekvő félig beteg, lábbadozó katonákat, azoknak kezébe akarták letenni Erdélynek védelmét, mig jött a rendelet, hogy vissza kell vonulni. Mi volt hát a hatóság intézkedése? előrelátása ?! Megérkezett éjjel 2 órakor az értesítés. Nem közölték a városi közönséggel, csak 4 órakor. Akkor is azt mondták: minden férfi egy csomagra való ruhát készítsen elő és csak három napra utazzék el, de addig nem, mig a következő ujabb hirdetmény meg nem jelenik. Reggel 7 órakor 35