Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-663
214 663. országos ülés 1916 koztak és most legújabban az osztrák Reicksrath pártjai közt is igen tekintélyes pártok, köztük a német nemzeti szövetség, a delegáczió összehívását szükségesnek látták. Az 1867 : XII. t.-czikknek végrehajtását követeljük, semmi mást és ennek a követelésnek konzekvencziája az, hogy elfogadom gróf Andrássy Gyula t. képviselőtársam indítványát. Ha pedig jogtalanul, törvényes rendelkezéseink ellenére az összehívást megakadályozná a ház, akkor kétségtelenül uj törvényt kell hoznunk és ezért csatlakozom gróf Apponyi Albert képviselőtársam indítványához. Mert módot kell találnunk ahhoz, legalább arra az időre, míg a delegáczió a ház többsége akaratából nem működhetik, hogy törvényes jogainkat gyakoroljuk. A delegácziók összehívásának fő indoka külügyi kormányzatunk ellenőrzése. Ha a megtörtént tényeket nézzük külügyi kormányzatunk terén, akkor egyik hibát a másik után, egyik súlyos botlást a másik után konstatálhatjuk. Mivel pedig ujabb hibáknak és botlások veszélyének vagyunk a mostani kritikus időben kitéve, kétségtelen, hogy hazánknak és a kettős monarchiának jövőjét szolgáljuk akkor, mikor kötelességünknek tartjuk, hogy felelősségre vonjuk diplomácziánk vezetőjét, azt a férfiút, aki kinevezésének pillanatától kezdve egyedül a Felség kinevezésére támaszkodik ós egyetlen egy alkalommal sem állott helyt tetteiért és működéseiért azok előtt a fórumok előtt, amelyek őt felelősségre vonhatták volna. Nem akarom felsorolni diplomácziánk régi hibáit, amelyek a mostani külügyminister ur személyétől távol állanak. Nem akarok rámutatni azokra az óriási hibákra, amelyeket a központi hatalmak diplomácziája a múltban elkövetett, mert hiszen hibás kellett hogy legyen az a külügyi kormányzat, amelynek eredménye VII. Edvárd körülkeritési politikájának legnagyobb sikere volt. Nem akarok rámutatni azokra a meglepetésekre sem, amelyek minket a háború pillanatában értek, amikor pl. a hatalmas angol birodalom, amelynek semlegességére számitottunk és amely évtizedek, vagy még régebbi idő óta legnagyobb ellenlábasa volt másik ellenségünknek, a hatalmas szláv birodalomnak, Oroszországnak, ellenségeink sorába állott. Más oldalról micsoda meglepetéssel láttuk annak a japán birodalomnak hadüzenetét, amely ugyanezzel a hatalmas szláv birodalommal a közelmúltban élet-halálharczot vivott. Nem akarok rámutatni arra a viselkedésre sem, amelyet a legnagyobb semleges állam, az Egyesült-Államok velünk szemben tanúsított, különösen nem arra a félszeg helyzetre, hogy ebben a legnagyobb semleges államban hosszú idő óta nincs diplomácziai képviseletünk. Nem akarok rámutatni arra sem, hogy az apróbb semleges államokban sem látjuk diplomácziai képviseletünket olyannak, amilyennek azt egy világháború közepette szeretnők, mert zeptember 19-én, kedden. bármennyire is meg vagyunk győződve a jelen jüllanatban, hogy békéről szó nem lehet addig, míg Magyarország integritása megvédve nincs; mégis állandóan figyelemmel kell kisérnünk azt a gondolatot, hogy diplomácziai képviselőink hol, melyik semleges államnál fogják megragadni azt a czérnaszálat, amely valaha a megkötendő békéhez vezet és ki fogja ezt előkészíteni, ha nem az a diplomáczia, amely azokban a semleges államokban külképviseletünket gyakorolja. Az olasz kérdéssel, amely már a külügyminister urnak kormányzata alatt omlott anynyira össze, hogy szövetségesünk velünk szembe fordult, sem kívánok foglalkozni. Nálam sokkal inkább hozzáértők teljes részletességgel kifejtették pro és kontra álláspontjukat és különben is mindenki, aki annak idején az erre vonatkozó diplomácziai aktákat olvasta, aki elolvasta a külügyminister^ ur által kiadott Vöröskönyvet, megalkothatta véleményét. Még ma sem tudom, hogy nem szegyeitek bizonyos részeket kinyomatni, amelyek abban a könyvben foglaltatnak. Minden politikus olyan érzéssel olvashatta ennek tartalmát, mint egy bomlott idegzetű ember egy Nik-Karter-regényt, mikor olvashatta abban azt a Mpésről-lépésre való meghódolást, a szégyenteljes megalázkodást, azokat a sikertelen és eredménytelen tárgyalásokat, azt a diplomácziai inapotencziát, amely abban a könyvben megnyilvánul. így arra az álláspontra kell jutnunk, hogy felesleges ennek a könyvnek jelentéseit széjjelszednünk, maga az egész kép, amely a tárgyalások eredménye volt, Ítéletet mond a külügyi kormányzat felett! (Igazi Ugy van! balfelül). De rá akarok mutatni ennek az Olaszországgal szemben követett politikának egy olyan oldalára, amelyre nem mutattak eddig rá, arra, ami ennek a sikertelen, konczesszionális politikának a jövőre nézve óriási hibáját fedi fel. Köztudomású, hogy a fokozatos alkudozás közben az osztrák császárság országainak milyen területeiről volt hajlandó külügyi kormányzatunk lemondani; a Trentinóról, az Isonzóról; autonómiát akart adni Triesztnek; mind olyan területek, amelyek lakossága tudvalevőleg olasz. Remélnünk kell, — mert a remény tartja bennünk az életet — hogy ezeket a területeket Ausztria meg fogja magának tartani tudni a háború alatt és a háború után. De milyen adminisztráczió lesz ezeken a területeken a békekötés után? Hogy fogják adminisztrálni tudni ezeket az olasz lakosságú területeket, amelyeket hajlandók voltak bizonyos feltételek alatt elalkudni annak a szövetségesnek, amelynek igy akarták megvásárolni semlegességét. Lehet adminisztrálni t. ház, de csak egy olyan adminisztráczióval, amelynek minden ténykedése egyedül a szuronyok hatalmára támaszkodik. (Igás! Ugy van! balfélől) Eöviden kívánok foglalkozni ezúttal azok-