Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-661
164 661. országos ülés 1916 szeptember lé-én, csütörtökön. liogy a másik két oldalról nem csatolt lengyel tartomány népe egyesülésre fog törekedni és egyszerre ott tartunk, hogy automaticze a lengyelek ugy Posenben, mint Gralicziában a Bundesstaatba törekszenek, hogy azután egyesükre küzdhessenek állami életük teljességéért. JSTem szabad kicsinyeskedni, nem szabad ilyen félmegoldással egy sokat, rettentő sokat szenvedett és lojálisán viselkedett nemzetet és népet további szenvedéseknek, harczoknak kitenni. Egy császárvágással a nagy világháború természetes és logikus következményekép egy nagy alkotást kell csinálni: fel kell állítani az önálló teljes lengyel királyságot. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Mai tárgyalásunknak az a feladata, hogy azokat a kérdéseket, amelyeket tulajdonképen itt is mindenkor jogunk van, sőt kötelességünk tárgyalni, a külpolitikai és katonai kérdéseket, melyeknek különös fóruma azonban a delegáczió, az ennek összehívására vonatkozó indítványok kapcsán megbeszéljük és ezeknek keretében kritikát mondjunk, annál inkább, mert tudjuk, hogy a ministerelnök ur ellenzi az indítványok elfogadását, gróf Serényi Béla pedig csak egy akadt a többségben és igy egészen bizonyos, LG 0 „" .'"havazzák az indítványt és- a delegácziók egyelőre nem hivatnak össze. Hogy az osztrák népek megköszönik-e ezt a ministerelnök urnak és nem keseritik-e meg az életét oly törekvésekkel, amelyek ellen hiába fog küzdeni, az más lapra tartozik. De mert itt adva van a helyzet, kötelességem nekem is foglalkozni egynéhányával azoknak a kérdéseknek, amelyeket előttem gróf Apponyi, gróf Andrássy, Bakovszky és gróf Károlyi t. képviselőtársaim oly fényes elokvencziával és a szomorú igazság teljességével megvilágítottak. Annál inkább kötelességem ez, mert azok közé, tartozom, akik az erdélyi rettentő események első pillanatától fogva azt vallom, hogy azoknak a férfiaknak, akik — bár jószándókukat nem akarom kétségbevonni — ezt a helyzetet előrelátásuk teljes hiánya következtében közvetve, vagy közvetlenül előidézték, eltekintve attól, hogy a háború előbbi lefolyása alatt is már a hibák egész sorozatát követték el, ha azt akarjuk, hogy a nemzet azzal a tudattal küzdjön tovább is, hogy sorsának intézése olyan kezekbe van letéve, amelyek az adandó pillanatban a leghelyesebbet cselekszik, — pedig enélkül meginog a hit, amint hogy már meg is ingott, ezzel legyünk tisztában — ha a nép lelkesedését és áldozatkészségét továbbra is igénybe akarjuk venni, amit megkíván a háború sikere: el kell hagyniuk helyüket azért, hogy oly férfiak vehessék át az ország kormányzását, akiktől a nemzet várhatja, hogy helyes irányban, győzelemre és a nemzet javára fogják vezetni az ország ügyeit! (Helyeslés balfelölj Én tehát alkotmányunk által megadott jogomnál fogva, kívánom, követelem és sürgetem, hogy hagyják el helyüket elsősorban a külügyminister ur, a ministerelnök ur, a hadügymini ster ur és azok a vezérek, akik elmulasztották a kellő óvintézkedéseket megtenni. (Helyeslés balfelöl.) Elsősorban a külügyminister ur tevékenységére kell kiterjeszkednem, kinek buzgalmát, lelkiismeretességét készséggel elismerem, akit azonban olyan nagystílű államférfinak, aki hivatva lenne a világháború közepén a legkényesebb helyzetben levő kettős monarchiánk sorsát majdnem abszolút hatalommal intézni, soha nem tartottam. Báró Burián nem ujoncz a közpályán és a parlamenti életben. Évek során át volt szerencsénk őt a boszniai adminisztrácziő élén látni. Láttuk azt a kicsinyességet, azt a minden gondolat nélküli szorgalmas adminisztrátort, amely olyan állapotokat teremtett Boszniában, hogy mindenki fellélegzett, amikor excellencziája utódjának engedte át a közös pénzügyministeri széket. Hogy mennyire kicsinyes volt mindig a mostani külügyminister ur, arra legyen szabad egy delegácziós reminiszczencziámat felemlitenem. Egyszer kifogásoltam, hogy ő ekszczellencziája Boszniában a magyarság, a magyar nemzeti állam, a magyar nyelv tekintetében igen kevés eredménynyel működik; felemlítettem azt is, hogy a bosznia-herczegovinai tisztviselők tisztviselői kardjukon osztrák császári koronát viselnek, holott az minden, csak nem dualisztikus, közös jelvény. Az akkori közös jsénzügyminister ur a legperemtóríusabb módon tagadásba vonta állításomat, kijelentvén, hogy azon a kardon sohasem volt és nincs császári korona. Bár jó helyről voltam informálva, meghajoltam e határozott nyilatkozat előtt és kérdőre vontam informátoromat, aki azonban figyelmeztetett, hogy nem én, hanem a minister ur téved. A következő delegáczióban ismét szóbahoztam a dolgot, midőn ö ugyanazon erélylyel állította, hogy a boszniai tisztviselők kardján osztrák császári korona nem volt és nincs. Most már én is megmaradtam a magam igaza mellett és kértem, hogy hozzák be a Budapesten tartózkodó közös tisztviselők egyik kardját a delegácziós terembe: hadd lássa a delegáczió, kinek van igaza. A minister ur ebbe nem ment bele, de elküldte a lakásomra az egyik tisztviselő kardját egy hivatalszolgával, aki azzal állított be hozzám: »Herr Gráf, Sie habén Becht!« (Derültség balfelöl.) Mert ott volt a császári korona. Éz csekélység, t. ház, de ha egy államférfiú ily rendkívül kicsinyes és makacs, hogy másfél évig nem akar egy nyilvánvaló tényt elismerni, akkor elrémülök, hogy mi lesz a magyar nemzetből, mi lesz a monarchiából, ha ez a makacs, akaratos, kicsinyes ember fogja a világháború közepén a monarchia külpolitikáját intézni. Aggodalmaim igazán nem csaltak, mert az i igen t. minister ur, kinek jószándékát bizonyára
