Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-661

661. országos ülés 1916 sz cziája az egész párisi konferencziának. Erre nézve legyen szabad röviden idéznem, hogy az angol ministerelnöknek beszéde után, amelyet az alsóházban augusztus 5-én tartott, a »The Economist«, a legtekintélyesebb angol szaklap egyik közleményében ezeket mondja: »A szerdai alsóházi tanácskozásokból világosan kitűnt, hogy az alsóház a ministerelnökkel az élén abban a meggyőződésben él, miszerint a háború után azonnal, amint az bevégződik, a kereskedelem terén kell háborút kezdeni«. Ez teljes bevallása annak, hogy a háború után gazdasági háborút akarnak. Akarja pedig Francziaország, Nagy-Britannia, Oroszország, Olaszország, Japán, Portugália, Szerbia és Belgium és utólag csatlakozott Románia, vagyis majdnem a fél világ; akarják ezek az államok ma komolyan — rátérek később a lehetőségére is. Ha megteszik, akkor ez Ausztria és Magyarországnak 3508 milliót tevő behozatalából 1226 milliót, 2900 milliót meghaladó kiviteléből pedig 1090 milliót von le, vagyis ott majdnem 50, itt pedig 40°/o-ot. Méltóztatik tehát látni, hogy a veszedelem, amelyről beszélek, elég komoly lehet reánk nézve. Igen érdekes és egészen elriasztó is, ahogyan a franczia ipari és kereskedelmi minister, a konferenczia elnöke, kommentálja magát a konferencziát; ő az imént emiitett elzárkózásra egész nyiltan rámutat, azt mondván (olvassa): »Ha a háború által meglepettük magunkat, nem akarjuk magunkat a béke által is meglepetni«, — nem ugy mint mi Romániával. (Tovább olvassa): »A szövetségesek a gazdaságilag erősebbek, lakosságuk 400 millió és rendelkeznek a nyersanyagok legnagyobb része felett. A nikkel, platina és alumínium teljesen az ő kezükben van, a magnéziumnak pedig 84%-a. Ami a kendert illeti, abban a szövetségesek termelése négy és félszerte nagyobb, lenben a szövetségesek a világtermés nógyötödrészét bírják, gyapjú tekintetében ellenségeinket tizenegyszer, selyemben nyolezszor múlják felül és ha pamutban a neutrálisok fokozott mértékben fordulnak a szövetségesek felé — ez Amerikának szól — akkor ellenségeink semmit sem kaphatnak abból.« Aztán ezeket mondja (olvassa): »A nyersanyagok feletti szabad rendelkezés fontos tényezője minden állam gazdasági erejének. Németország a külföldi fémek urává tette magát, hogy azokat otthon feldolgozza, igy az ausztráliai czinkre, a Provence beauxidjára Oroszország és Skóczia azbesztjére. Ma a szövetségesek el vannak határozva, hogy a reájuk fontos nyersanyagokat többé nem engedik át másoknak. Az ausztráliai ministerelnök kijelentette, hogy Ausztráliából nem fog többé egyetlen gramm czinket Németországba kivitetni, még ha a jövőben kétszer annyit akarna is tőlük átvenni, mint amennyit eddig vásárolt.« En már a múlt év deczemberében és ez év júniusában itt a házban voltam bátor rámutatni tember lé-én, csütörtökön. 151 arra a veszedelemre, amely a legfontosabb nyersanyagoktól való elzárás által minket fenyeget. Én már akkor voltam bátor a t. kormányhoz kérést és kérdést intézni, melyre, sajnos, a mai napig feleletet nem kaptam, kérést abban a tekintetben, hogy idejekorán történhessenek meg a szükséges intézkedések nyersanyagokkal való ellátásunk, illetőleg az erre vonatkozó tárgyalások megindítása tekintetében, kérdést pedig, hogy történt-e ez irányban valami? Sajnosán konstatálom, hogy választ nem kaptam. Ha ma az ellenséges államok az elzárkózásnak ilyen messzemenő, rideg gyakorlatilag szinte elképzelhetetlen módját választják a háború után, akkor kétszeres okom van a kormánynál megújítani kérésemet és kérdésemet, vájjon ebben az irányban történt-e valami ? De szükséges, hogy ezeket a kérdéseket külügyi vonatkozásaikban a delegáczióban számon kérhessük, ezeket a kérdéseket ott is felvethessük, nem mintha a gazdasági kérdések a delegáció ügykörébe tartoznának, de azon vonatkozásnál fogva, amelyben külügyi hatásuk lehet, azon vonatkozásban, amelyben a külügyministerrel mint a külügyek képviselőjével állanak, azért, hogy vájjon gondoskodunk-e arról, hogy érdekeink megvédessenek? (Helyeslés balfélül.) Az imént voltam bátor említeni, hogy nem képzelem, hogy ez az elzárkózás a maga egész ridegségében megvalósítható legyen. Most külön kívánom ezt hangsúlyozni, mert bármilyen veszélyesnek tűnjék is ma, a német közmondás szerint »wird es nicht so heiss gegessen«, de mégis nagy könnyelműség volna tőlünk, kellő figyelmet nem fordítani ezekre a momentumokra, nagy könnyelműség volna elhaladni e kérdések mellett azzal az előkelő gesztussal, amelylyel a háború alatt minden fontosabb kérdés mellett elhaladtunk. En nem tudom elképzelni ezt a rideg elzárkózást akkor, midőn Angliának 1910-ben 84 milliárdnyi nemzeti vagyona, Németországnak 55 milliárd vagyona, Francziaországnak pedig 42 milliárd vagyona idegen államokban van elhelyezve ; igaz, hogy ebben a tekintetben az ellenséges két nagyhatalom kedvezőbb helyzetben van, mert az ő vagyona túlnyomó mértékben az ő koloniális területén van elhelyezve, mig Németország vagyonának tekintélyes része ellenséges területeken is. En hiszem tehát, hogy ez a határozat a maga teljes ridegségében nem lesz effektuálható, ez nagyrészben a háború kimenetelétől függ. Ha a háború, amint remélhetjük, a mi és szövetségeseink győzelmével fog végződni, akkor a párisi konferenczia határozata irott malaszt marad. Csakhogy az ellenkező esetre is provideálnunk ,kell, nehogy meglepetéseknek legyünk kitéve. Es ott, szemben a párisi konferenczia határozataival, szemben az entente-hatalmak szoros gazdasági csatlakozásával, pénzügyi téren már teljes egység látszik lenni, hisz a legutóbbi közlések szerint, az ellenséges államok bankjainak